Ifjúkorom meghatározó olvasmányélménye volt Oriana Fallaci Ha meghal a Nap című riportregénye az Apollo programról és az űrutazás holdudvaráról. Miközben az Artemis–2 űrhajósai által készített felvételeket keresem a neten a földnyugtáról, találtam egy leírást arról a tudományos szimulációról, amely arra a kérdésre válaszol, hogy mi lesz a Földdel, ha meghal a Nap.
Ha a Nap pontosan ebben a pillanatban kialudna, mi semmit sem éreznénk. Még körülbelül 8 percnyi nyugodt időnk lenne, amely alatt minden teljesen normálisnak tűnne. Semmi figyelmeztetés, semmi jel nem utalna arra a láncreakcióra, amely már teljes gőzzel zajlana a világűrben. A fény 299792 km/szekundummal halad, a Föld és a Nap közötti távolság pedig körülbelül 150 millió kilométer. Az utolsó fotonok 8 perc 20 másodperc múlva érnének el hozzánk. Abban a pillanatban az ég hirtelen elsötétülne, mintha valaki lehúzta volna a rolót. A Hold is eltűnne, a csillagok maradnának az egyetlen fényforrások, amelyek pislákolnak az örök éjben. A gravitáció is a fény sebességével terjed, így a Föld pályája is változatlanul folytatódna 8 percig; csak ezután szabadulna el a Föld, egyenes vonalban vágtatna a csillagközi térben. Energiaellátás nélkül a Föld elkezdené sugározni az űrbe a felhalmozódott hőt. A globális átlaghőmérséklet, amely jelenleg 15 °C, az első napon körülbelül 5–10 °C-kal csökkenne. A felhők gyorsan eloszlanának, mert már nem lenne folyamatos párolgás. Egy hét alatt az átlaghőmérséklet -20 °C…-30 °C körülire csökkenne. Az óceánok felszíne befagyna, a képződő jégréteg naponta körülbelül 1 méterrel vastagodna. A fotoszintetikus élet azonnal leállna: a növények és a fitoplankton néhány nap alatt elpusztulna a fény hiányában.
A tápláléklánc ezzel megszakadna. A nagy állatok tartalékaiból még egy ideig kitartanának, de a hideg lesz a döntő tényező az élet elpusztításában. Egy hónap elteltével a globális átlaghőmérséklet körülbelül -70 °C lenne. Az óceánokat vastag jégréteg borítaná, amely hőszigetelőként működne az alatta lévő víz számára – ott, a mélyben, a geotermikus hő több százezer évig folyékony állapotban tartaná a vizet, ami lehetséges menedéket jelentene a mikrobák számára. A légkörben lévő gázok furcsán kezdenének viselkedni. A szén-dioxid -78,5 °C-on fagy meg, így „széndioxid-hó” kezdene hullani. Az oxigén -183 °C-on, a nitrogén pedig -196 °C-on cseppfolyósodik.
Egy év alatt az átlaghőmérséklet -150 °C és -180 °C közé csökkenne. A légkör nem tűnne el egyik napról a másikra: a gázok folyadékká, majd szilárd anyaggá válnának, és kékes színű jégrétegként hullanának a földre. Először az oxigén, majd a nitrogén képezne folyékony/szilárd levegőből álló óceánokat és hótakarókat. A légköri nyomás összeomlana, ahogy a gázok kondenzálódnak. A Föld egy fagyott gömbbé válna, szilárd levegőből álló kéreggel, amelyet csak a csillagok világítanának meg.
A hőmérséklet soha nem érné el az abszolút nulla (-273,15 °C) értéket. A Föld belső hője – a köpenyben és a magban zajló radioaktív bomlás – továbbra is energiát szolgáltatna. Néhány millió év múlva a felszín hőmérséklete -240 °C körül stabilizálódna, a jég és a fagyott levegő több kilométeres rétege alatt egy geotermikus energiával fenntartott jég alatti óceán alakulna ki.
Apokaliptikus forgatókönyv ez, de semmivel sem borzasztóbb, mint az, ami történne, ha az emberi kapcsolatok hűlnének ki. Mint ha általánossá válna az a gyűlölet, mely a választási kampányban a szekértáborok buborékok lakóit jellemzi. A Nap évmilliárdokig nem huny ki, s ha valamiképpen szét tudjuk törni a véleménybuborékok fagyos falát, ha megértjük az emberi kooperáció fontosságát, akkor még Oriana Fallaci jóslata is valóra válhat: „És ha a Föld meghal, ha a Nap meghal, majd odafönt élünk.”