Hogy finoman fogalmazzak, Nobel-díjasok nem nagyon tolongtak a Székelyföldön. Csíkszeredában, két esztendővel ezelőtt, emlékplakettel emlékeztek arra, hogy a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert 1932-ben egy angol csoport tagjaként járt Csíkszeredában, csakhogy akkor ő még nem volt Nobel-díjas, az orvostudományi és fiziológiai kutatásaiért – amit köznyelven a C-vitamin felfedezésének szoktak nevezni – csak öt esztendő múlva kapta meg a rangos nemzetközi tudományos elismerést.
Gyakran beszélnek arról is, hogy a Nobel-díjas amerikai-magyar magfizikus, Teller Ede ott bábáskodott az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Sapientia születésénél, elvállalva az intézmény Nemzetközi Tanácsadó Testületének tiszteletbeli elnöki tisztségét, csakhogy Teller a hidrogénbomba előállításában vállalt szerepéért soha nem kapott Nobel-díjat, noha az atommagok egyesítése, azaz hatalmas energia felszabadulással járó fúziója tekintetében végzett munkásságát maradéktalanul elismerték.
Éppen ezért nagyon kell örülni annak, hogy az irodalmi Nobel-díj 2025-ös kitüntettetje, Krasznahorkai László, a világon leginkább ismert és méltányolt kortárs magyar író Marosvásárhelyre látogat, hogy a Kultúrpalotában találkozzon olvasóival, tisztelőivel. Mert olvasói Erdélyben is szép számmal vannak, noha igen gyakran felüti a fejét az a hiedelem is, hogy hosszú, hömpölygő mondatai olvashatatlanok, a klasszikus értelemben vett cselekmény szálai kibogozhatatlanok és egyáltalán minek időt fordítani arra, amit első pillantásra amúgy sem lehet megérteni.
Csakhogy az egyetemes emberi érzelem- és szellemi világgal, általában az emberi társadalommal, a kisebb-nagyobb közösségekkel foglalkozó irodalom az alkotás önálló területe, ezt mindenekelőtt saját mércéjével lehet mérni és nagyon tévednek azok a hangok, akik Krasznahorkai teljesítményét az imitt-amott elhangzott társadalmi és politikai nézeteinek töredékeivel próbálják összemosni.
Az írói teljesítmények nem mérhetők sem az éppen uralkodó hatalomhoz való símulással vagy szembenállással, sem bármiféle más olyan mellékszállal, amelyek egy-egy író életéhez kapcsolódnak, esetleg csupán kereshetőek a művek születésének valamiféle háttér-magyarázatai vagy forrásai. Nem vagyok bölcsész vagy irodalomtudós, de az jól érezhető, hogy különösen magyar nyelvterületen erőteljesen ötvöződik az irodalom és a mindennapi valóság viszonya, még a klasszikusok esetében is olyan nagy az átjárás, hogy egy-egy irodalmi alakot vagy tájleírást gyakran a valóság mércéjének tekintenek, az éppen hatvan esztendeje elhunyt Tamási Áron Ábeljét vagy Nyirő József Úz Bencéjét a huszonegyedik századi, hegyi faluban élő székellyel azonosítják és csodálkoznak, hogy ő most nem fejszével a vállán keresi a mohos erdőkben az áfonyát és a gombát, hanem autóval jár és bankkártyával fizet, mint bárhol máshol a világon. Mint ahogyan a tavalyi Jókai emlékévre figyelve és a Bálványoson járva, jónéhány még mindig keresik a kénköves gödrökbe lehulló madarak látványát és látni vélik a romok között a múltban végleg eltűnt történelem jelenvalóságát.
Krasznahorkai azonban nem legendákról szól. Irodalmat teremt és jó lesz mindezt majd megfigyelni Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában mindazoknak, akik egyáltalán beférnek, hogy a sok-sok erdélyi könyvvásár közepette mégiscsak egy felejthetetlen esemény részesei legyenek.