Mobilszolgáltatónál vagyunk, az automatából megkapom a sorszámot, lekuporodom a stílusos székek egyikére és többedmagammal várunk. Nincsen ebben semmi meglepő, többfele digitálisan jelzik, hogy mikor és melyik szolgálatoshoz járulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal, ám egyszerre csak történik valami.
Mankójára támaszkodva és amúgyis is roppant sántikálva bevánszorog egy idős asszony, karján egy régimódi fekete táskával, látszik rajta, hogy nem nagyon tudja, mihez kezdjen.
Kiveszem neki a sorszámot, leültetem a helyemre és kérdem, hogy mi járatban. – Mostanig mindig negyven lejt fizettem és most ötvenet tettek a számlámra, azért jöttem be, hogy tisztázzam. – Hol lakik? – A Gyimesekben. – Pontosabban? – Gyimesközéplokon. – A főút mellett? – Nem, Hidegségen. Háromszáz métert kellett menjek a főútig, hogy felüljek a bákói buszra, kész kínlódás. Azután meg a buszállomáson megkértem egy taxist, hogy hozzon be, persze azt is meg kellett fizetni. – Izületek? – mutatok a csipőjére. – Az is, de a térdem is. Azután meg lágyéksérvem is van. Meg kellenne operálni.- Egészségügyi biztosítása van? – kérdem. Van – mondja, de azért kéne sietni, mert most Magyar Péter elveszi. Dehát nem ott, hanem itt, Romániában van biztosítása? Van-van, de Magyar Péter itt is elveszi.
Közben halad a sorunk, valahogyan eltámolyog a pulthoz és megkérdem még tőle, hogy gyermekek, unokák nincsenek, hogy segítsenek. Vannak – de Magyarországon – mondja és közben, csak úgy csendesen eltöprengtem: vajon ott, a gyimesi világvégén, honnan hallott Magyar Péterről? A Kossuth-rádióból? Nem valószínű, hogy interneten hallgatná. Esetleg, amikor gyermekeivel beszélget telefonon? Vagy Hidegségen járja ez a szóbeszéd és a szomszédasszony mondta neki, amikor benézett hozzá? Netán a kábeltévé valamelyik magyarországi csatornáján?
De nem faggatom tovább, lassan sorra kerültem én is, az eset azonban nem ment ki a fejemből.
Hogy milyen hihetetlen, váratlan és mélyreható hatásai vannak a médiamérgezésnek.
Ott jelennek meg a tünetek, ahol az ember nem is gondolná.
Egy dolog az, hogy a világháló közösségi oldalain nagyon sokan úgy vélekednek, hogy egyenrangúak a NATO-főtitkárával, az Európai Bizottság elnökével, mindig mindenhez hozzá tudnak szólni és még Leó pápánál is jobban tudják, mi a teendő világon, vagy miként kellenne cselekednie Trumpnak, Putyinnak és Zelenszkijnek, hogy véget érjen a háború és egy-kettőre megtörténjen a világ újrafelosztása, de teljesen más dolog, amikor az információtorzulások olyan rétegeket érnek el, akik készpénznek vesznek mindent, amit látnak, hallanak, olvasnak és éppen ezért roppant könnyű megvezetni őket és kihasználni a jóhiszeműségüket.
Hogyha én valamit kivánni szeretnék az Új Évre, hiszen a hallgatókkal az idén, itt a rádióban, már többször nem találkozom, akkor alighanem az lenne, hogy a falusi kocsmákban, a boltokban ne az legyen a fő téma, hogy mi zajlik tőlük többszáz, vagy többezer kilométerre, hanem mindaz, ami közelükben, közvetlen szomszédságukban történik.
Ne a magyarországi közvéleménykutatásokat, az orosz árnyékflottára mért dróncsapásokat vagy a migránsok karácsonyi vásárokat veszélyeztető cselekedeteit vegyék naponta számba, hanem figyeljenek oda saját közösségükre, nézzék meg, hogyan tudnának segíteni az időseken, a betegeken, az elesetteken és egyáltalán saját, hétköznapi életükön.
Olyan időket élünk, amikor a média és az eszközeit felhasználó politika hihetetlen mértékben elősegíti a téveszméket, az aránytévesztést, a mindent tudó okoskodást.
Valahogyan ebből kellenne kigyógyulni, hogy a jövőben bárki jobban megtalálja a saját helyét mindennapi életének a hullámverésében.