A zsukiménesi 17. RMDSZ-kongresszus után nap mint nap olvasgattam a sajtóvisszhangokat, kiváncsi voltam, hogy legalább néhányan foglalkoznak-e az ott elhangzott és elfogadott dokumentumokkal, de nem találtam majdnem semmit. Ehelyett az került a főszerepbe, hogy a jelenlevő politikusok közül ki, mikor, mit énekelt, mikor hallgatott el és mikor ment ki, sőt még az is, hogy Románia államelnöke a várható énekszó miatt mondta le kongresszusi részvételét.
Pedig érdemes lett volna egy kissé mélyebben, elemző szemmel elmerülni legalább a tanácskozás két legfontosabb dokumentumában, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédében valamint abban a jelennek és jövőnek szánt elképzelésekben, amelyeket Antal Árpád stratégiai vezetőnek felkért jelenlegi sepsiszentgyörgyi polgármester terjesztett elő.
Jómagam itt a Bukaresti Rádióban, a nyár közepén, arról beszéltem, hogy jelen voltam, amikor a kolozsvári sportcsarnokban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem több mint kettőszáz magyar végzős közgazdasági és gazdálkodástudományi hallgatójának kiosztották a diplomákat és dr. Szász Levente dékánhelyettes így fogalmazott: “Hogyha én nektek most egyetlen szóban adnék jövőbeli tanácsot, akkor az a szó az lenne, hogy – reziliencia.”
Érdekes módon Kelemen Hunor majdhogynem ugyanezt mondta a küldötteknek a szervezetről és az erdélyi magyar közösségről: “az elmúlt években számos egyéb mellett egy új szót is megtanultunk: ez a reziliencia.”
Mi is tehát ez a reziliencia? A fogalom voltaképpen nem más, mint a gyorsan változó világhoz való alkalmazkodási képesség. Hogy történjen is bármi, az egyénnek és a közösségnek meg kell tanulnia alkalmazkodni, bármikor és bármilyen körülmények között vissza kell nyernie működőképességét, saját egyensúlyát és lehetőleg minél többet tanulnia abból is, ahogyan ezt az új állapotát elérte.
Nos, jórészt erről szólt a két említett dokumentum. Érdemes volt észrevenni, hogy a megszokott közhelyek a tömbmagyarságról és a szórványról teljesen elpárologtak, helyettük teljesen más megközelítések kerültek előtérbe: nagyvárosok és kisvárosok, gazdasági megosztottság a metropoliszok és a vidék között, versenyhelyzet és lemaradás, a román nyelv megtanulásának fontossága új módszerekkel, a digitális átálláshoz szükséges eszköztár, a gyermekekre és fiatalokra való nagyobb ráfigyelés, roma integráció és így tovább. A két szövegben az autonómia szót nagyítóval sem lehetett megtalálni, ami azt is jelentette, hogy az RMDSZ életében végleg végetért az az amatőrködés, amely a siker legkisebb esélye nélkül, különböző összetákolt, autonómia-törvénytervezetekkel egy kis, központosított államot képzelt el valahol Románia közepén, miközben az ország és a világ a nyitottság felé halad.
És végre egyértelműen kidomborodott az is, hogy a követendő út a saját, másokkal is versenyképes oktatási és művelődési intézményrendszer megerősítése, olyan jól működő helyi önkormányzatok és civil közösségek kialakítása, amelyek képesek ellátni a családokat és egyéneket majd minden, a huszonegyedik századhoz méltó szolgáltatás tekintetében.
Mert Románia fejlődésével egyidőben ez a kulcsa az elvándorlás megállításának. Hiszen ha ugyanúgy élhetünk itthon, mint máshol, akkor miért mennénk el ?
Igen, ez az erdélyi magyar társadalom már nem ugyanaz, amely 1989-ben a diktatúrából jött ki. A változások nem múltak el nyomtalanul és az RMDSZ jó érzéssel jött rá arra, hogy nem maradhat egy poros bútordarab valamiféle olyan társadalmi lomtárban, amelynek időközben leomlottak a falai.
Azt hiszem, ez a 17. kongresszus legfontosabb tanulsága.