83 éves korában, 1976 augusztusában hunyt el Nagy Imre festőművész. A fél évszázados évfordulóra a tegnap Csíkszeredában úgy emlékeztek, hogy néhány órára újra kinyitották Zsögödben a javítások miatt immár hosszú ideje bezárt galériát és a rendezvény résztvevői betekinthettek a festő egykori műtermébe is, amelyben minden úgy maradt, amint halála napján hátra hagyta, még az utolsó be nem fejezett festmény is ott van a festőállványon.
A kolozsvári egyetemen is tanitó, de élete jelentős részét Zsögödön eltöltő Nagy Imre már életében legendának számított, és ez csak fokozódott az időben. Nem csoda, hogy csütörtökön nemcsak a művészetét méltatták, hanem tisztelői rengeteg történetet is megosztottak, amelyek jellemezték a mindig keményen dolgozó alkotót és a szigorú, szófukar embert, akiben azonban a fiatal művésztársait mindig felpártoló ugyancsak jó és nemes lélek lakozott.
Jómagam a tavaly szerkesztettem az idén 86 éves Márton Árpád festőművész emlékiratait, aki ezt írta: „Amikor a múlt század hatvanas éveiben, pályakezdő korunkban Gaál Andrással Csíkszeredába kerültünk, Imre bácsi nagyon neheztelte, hogy nincs műtermünk, nincs ahol dolgozni. Fazakas János, az akkori kereskedelmi miniszter éppen Tusnádfürdőn nyaralt és elhatározta, hogy zsögödi otthonában meglátogatja Nagy Imrét. Jöttek a többiek is vele, egy egész slepp. Július volt, nagy meleg, és Imre bácsi nem vitte be a házba a tömeget, hanem leült kint a lépcsőre, Fazakas Jánost is leültette oda. Szálltak a méhei és azt mondta: „Ne legyezzenek, mert ezek meglepnek”. Nahát, ott sütötte a nap a tömeget és egy adott pillanatban szó került Imre bácsi fekete ribizli termesztéséről is. Tele volt ugyanis az udvara ribizlibokrokkal. Mondta, hogy annyi jó föld van itt – , ha neki fognának komolyan dolgozni, mi lehetnénk a leggazdagabbak. Fazakas Jánost bevitte a házba is, megmutatta a műtermét. Fazakas megkérdezte: „Mester, miben tudnék segíteni magának?” „Nekem semmiben – mondta Imre bácsi –mindenem megvan, de itt van ez a két rongyos festő, akik otthon a konyhaasztalon festenek, nekik kellene valamit építeni, műterem kell, mert még olyan gyárat nem láttam, hogy esőernyővel az ég alatt dolgoznának”. Rákérdezett Fazakas az ott levő megyei és városi elvtársakra, akik hallották, hogy miről van szó, meg kell nézni, van-e lehetőség erre? Igen, van – válaszolták. „Úgy legyen, mert én egy év múlva, amikor azt mondjátok, hogy kész vannak a műtermek, eljövök a felavatásukra”. El is jött. Gaál Andris, Kovács Dénes és én kaptunk műtermet a városi művelődési ház egyik átalakított részében.”
Az öt éve, 85 éves korában elhunyt Gaál András festőművész abban a monográfiában, amelyet nyolcvanéves születésnapjára készítettem, így beszélt egyik találkozásáról Nagy Imrével:”1962-ben meghívott, hogy menjek el vele festeni az egyik Zsögöd környéki erdőbe, a Hirtelenbe. Egy hideg őszi hajnalon el is indultunk szekérrel. A 14 kilométeres út olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre se vettem. Mikor megvirradtunk, elmondta a hegyek és völgyek neveit, áradozott az itteni őszről, a hóharmatot is színeire bontotta. Mesevilág ez, csak észre kell venni, mondta nekem. Tényleg, mesevilágban éltünk, úgy 10 napon át, egy elég kicsi vadászházban. Ő rakta meg a tüzet és főzött, én hordtam a vizet és a fát. Akármilyen korán keltem, ő már fenn volt és rajzolt, de soha nem láttam, hogy mit. Már az első nap festeni mentünk, megkérdezte, te mivel fogsz festeni, mondtam, hogy mostanában akvarelleztem. De mikor azt kérdezte, te merrefele mész, ezen nagyon meglepődtem, mert úgy gondoltam, majd együtt festünk. Ez aztán minden nap így ment, én ha egyik irányt mutattam, ő biztos a másik irányba ment, de én mégis úgy éreztem, hogy együtt vagyunk”
Fiatalabb pályatársai, a már nem élő Plugor Sándor és Dóczy András többször emlegették, hogyan segítette őket, szegénysorsú kolozsvári egyetemistákat ruhával és cipővel, olykor pedig pénzzel is. A tegnapi rendezvény, a sok-sok felidézett történet pedig újból emlékeztetett arra, hogy a Csíkszereda egyik iskolájának is nevet adó Nagy Imre nem csupán művészetében, hanem életének számos felejthetetlen mozzanatával is legyőzte az időt.
