Most, amikor Magyarországon megint uralkodik az államelnök választással kapcsolatos közéleti és politikai összevisszaság – ki jelöljön, kit jelöljön, hogyan jelöljön és így tovább – eszembe jutott a témával kapcsolatos egyik legkedvesebb emlékem.
Göncz Árpád, az ország első demokratikusan megválasztott elnöke, aki 1990 és 2000 között két ciklusban is betöltötte ezt a funkciót, 1997 májusában Emil Constantinescu elnök meghívására Romániában járt és bukaresti parlamenti felszólalás után Kolozsvárra és Marosvásárhelyre is ellátogatott. A román államelnök egy későbbi visszaemlékezésében megírta, hogy a svájci Davosban megtartott világgazdasági fórumon döntöttek a találkozóról, a svájci államelnök kezdeményezte két oldalú megbeszélésen azonban jóval többet beszéltek Thomas Mann Varázshegyéről és általában az irodalomról, a művészetekről mint a gazdasági-kereskedelmi kérdésekről, hiszen a romániai magyarság is támogatta, egyetemi tanár Constantinescu minden bizonnyal sokkal többet tudott Göncz Árpád műfordítói munkásságáról, mint jogászi alapszakmájáról.
Jómagam, azokban az években, főszerkesztőként a Csíki TV-t vezettem és úgy gondoltam, a látogatás lehetőségét nem hagyhatjuk ki, ezért egy operatőr kollégával felutaztunk Marosvásárhelyre. Persze, nem volt semmiféle sajtós megbizatásunk, vagy ahogyan mondani szokás, jó előre megkért és megkapott akkreditációnk, hogy az elnökök közelébe kerülhessünk, így a véletlenre bíztuk magunkat. Minthogy akkoriban még az a szokás járta, hogy a hivatalos vendégek felkeresték a házigazda ország helyi intézményeit is, a polgármesteri hivatal felé indultunk, amely köré már nagy tömeg gyűlt össze és rendőri kordont is kialakítottak. Arra gondoltam, hogy valamiképpen be kellenne jutni az épületbe, ezért kitaláltam, hogy Frunda György ott található szenátori irodája a cél és be is engedtek. Ahogy felértem az első emeletre, már hallottam, hogy nyílik az épület hatalmas kapuja és ki más sietett fel a lépcsőkön, mint Göncz Árpád. Körülnéztem, nem volt sehol senki hivatalosság, még egy tisztviselő sem, ezért a lépcsők tetején odaléptem hozzá és azt mondtam: „Isten hozta Elnök úr!” Göncz Árpád megfogta a kezem és ezeket a szavait soha nem felejtem el: „Olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek!” Igy, ilyen egyszerűen, közvetlenül, mindenféle ceremónia nélkül. Közben utolérték a kisérői és bementek a polgármester irodájába.
Délután, a főtéren tartott nagygyűlésre mindkét elnök gyalog érkezett és ugyancsak sorjáztak a jelenlevő magyarokkal és románokkal a kézfogások. Minden bizonnyal valamiféle gyógyszernek számított ez a néhány esztendővel azelőtti marosvásárhelyi eseményekre és a kolozsvári Funar polgármester túlfűtött nacionalizmusára. Egyébként egész Európa nyomonkövette ezt a látogatást, sokan emlegették a francia-német megbékélés példáját és néhány nap múlva még az amerikai Bill Clinton elnök is levelet írt mindkét államfőnek, biztatva őket a kapcsolatok további megerősítésében.
Sokat beszéltek akkor a két ország európai és NATO-integrációjáról. Ma, közel harminc év után már mind a kettő tény és olyan természetesnek vesszük, hogy olykor elfelejtjük azt az utat, amely oda vezetett, hogy manapság mindenki oda utazik, ahová akar, azt vásárol, amit akar, azt néz és azt hallgat, amit akar.
Azóta még több Romániába látogató magyarországi elnök közelében jártam, de ha megkérdeznének, hogy milyen legyen az új elnök, akkor csupán annyit mondanék: legyen közvetlen és emberi.
Mint Göncz Árpád.
