Talán csak a véletlen műve, hogy Jürgen Habermas német filozófus-szociológus halála az amerikai–iráni háború, a magyarországi választási kampány és a romániai állandósuló kormányválság teljében következett be. Mintha a sors kívánta volna igazolni Habermas kritikusának, Raymond Geussnek véleményét, miszerint a mai politikai viták minden szempontból messze állnak a habermasi ideális kommunikációs helyzettől.
Habermas szerint a modern polgári demokrácia akkor legitim, ha olyan normákra épül, amelyeket az egyének nyilvános, szabad és racionális vita, vagy „kommunikatív cselekvés” során elfogadtak. Az elmélet olyan ideális beszédhelyzetet feltételez, amelyben a közös normák kialakítását pusztán a racionális érvelés alapozza meg, és nincsen rá hatással semmilyen hatalmi vagy egyéb egyenlőtlenség.
Geuss viszont úgy véli, a mai politikai vitákból hiányzik a racionális érvelés, csakúgy, mint a közös elvek kialakításának a vágya. A politikai viták leginkább a vélemények, érdekek és politikai szekértáborok elhatárolását szolgálják, nem pedig a konszenzuskeresést. És persze minden résztvevő valamilyen hatalmi pozícióból beszél, önös érdeket képvisel. A nyilvános vita ráadásul rontja a konszenzus esélyét. Ugyanis, ha a politikai vélemények identitáskérdéssé válnak, akkor lehetetlen észszerű kompromisszumokat találni. A vita ezért inkább a megosztottság erősödését szolgálja.
Aki el szeretné dönteni, hogy valós-e Habermas elvárása a társadalmi vita üdvözítő voltával szemben, netán Geuss szkepticizmusa a helytálló, idézze fel a lakóbizottsági gyűlések hangulatát, eredményét, vagy kövesse a magyarországi kampány és kormányváltás médiaeseményeit.
Apropó médiaesemények! Halála előtt Jürgen Habermas is megkérdőjelezte a társadalmi, politikai viták elengedhetetlen fontosságáról szóló elméletének kikezdhetetlenségét. Miközben korábban úgy vélte, hogy a szabad és egyenlő polgároknak a közügyekről folytatott nyilvános racionális párbeszéde a modern demokrácia létrejöttének alapfeltétele, utólag azt vizsgálta, hogy hogyan változtatja meg a társadalmat és a politikát az online nyilvánosság. Lehetséges-e egyáltalán szabad és racionális vita az internet korában? És nem éppen derűlátó következtetésre jutott, sőt baljós kijelentést is tett: az online nyilvánosság megkönnyíti az álhírek terjedését, ideológiai gettók kialakulásához, a társadalmi ellentétek elmélyüléséhez vezet. Javasolt is egyfajta megoldást: a digitális korban csak úgy működhet a polgári nyilvánosság, ha kereteit a társadalom nevében fellépő képzett médiamunkatársak szabják meg. A hivatásos újságírók dolga lenne az is, hogy az online nyilvánosság szereplőit megtanítsák az újságírói etikára és az állítások valóságtartalmának előzetes ellenőrzésére.
A kérdés csak az, hogy a fősodor sajtó mai képviselői – akik maguk is egyre inkább igazodnak a közösségi média rossz beidegződéseihez és színvonalához – alkalmasak-e erre a feladatra.
Mi, régivágású, sokak szerint lejárt szavatosságú újságírók, akik a társadalmi párbeszéd hívei voltunk, be kell érnünk azzal a reménnyel, hogy a konszenzuskeresés nem hullott ki végleg a politikai vitákból, az újságírói etika is új formát ölt majd, amint a szekértáborok felbomlanak, mert csak a tábor parancsnoknak vallott feltétlen hűségből nem lehet a pályán maradni.
