Mondja, változott a közlekedési törvény és nem kell már elsőbbséget adni a megállóból kihajtó busznak? – kérdeztem a buszsofőrt, mivel csak ketten maradtunk a járművön, és beszélgetésünk nem zavarta a többi utast. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy szinte minden alkalommal meg kell várja a buszsofőr, míg minden autó elhalad mellette, s csak utána tud kihajtani a megállóból. Nem változott az, kérem – válaszolta, s mondandóját aláhúzandó egyet legyintett. – Csak akkor tudunk kihajtani, ha kissé gyúródunk, ugyanis a sofőröknek nincs annyi türelmük, hogy elsőbbséget adjanak – fűzte hozzá. Holott a jogosítványukba kerülhet egy ilyen manőver – morfondíroztam magamban.
Tény, hogy nagyon sok a szabálytalankodó a közutakon. Nem csupán a busznak nem adunk elsőbbséget, gyakran tapasztalom, hogy a gyalogátkelőn akkor is áthajtanak előttem, mikor már az úttest feléig értem. A járdán hol rolleresek, hol kerékpárosok csengetnek rám olyan helyen, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. Ezt a tömegközlekedést igénybe vevő utasként, illetve gyalogosként tapasztalom gyakran.
De, amikor rollerrel közlekedek a kerékpársávon, a gyalogosok közt kell szlalomozni, ugyanis vagy nem tudják, hogy nem közlekedhetnek a kerékpársávon, vagy nem érdekli őket a tiltás, vagy nem észlelik a rájuk leselkedő veszélyt.
Amúgy autósként is gyakran tapasztalom, hogy vannak gyalogosok, akik visszaélnek elsőbbségükkel, s hirtelen belépnek a már a zebrán tartó, mozgásban lévő autó vagy más jármű elé, elsőbbségtudatuk felülírja a természetes védekezési reflexeket, a veszélyérzetet. Kedvenceim közé tartoznak a gyalogátkelőnél álló pletykálkodó gyalogosok, akik mélységesen felháborodnak, ha egy autós megáll, és előzékenyen jelzi kezével is: Tessék átfáradni! Ráadásul a fontos megbeszélést befejezve gyakran úgy lépnek le az úttestre, hogy körül sem néztek, nem bizonyosodtak meg arról, hogy biztonságban átkelhetnek a túloldalra. De a türelmetlenségre, az elsőbbséggel való visszaélésre gyakori példa az is, hogy az autós átengedi a gyalogátkelőn tartózkodó gyalogosokat, s már mozgásba hozta az autót, amikor a semmiből megjelenve rohan a jármű elé egy újabb járókelő, atlétákat megszégyenítő rajt után sprintelve a zebrán. A törvény betűje szerint igaza van, elsőbbsége van, s ha netán baleset következik be, a törvény nagy valószínűséggel az ő pártján áll, a sofőr bizonyul vétkesnek. De megéri egy sérülés, maradandó egészségkárosodás, csonttörés azt, hogy elmondhassuk: a másik volt a hibás?! Véleményem szerint nem éri meg.
Minden helyzetet mérlegelni kell, elsőbbségünk tudata – igazunk tudata – nem kellene felülírja megmaradási ösztönünket. Inkább álljunk meg, vegyünk egy mély lélegzetet, s mikor biztonságosnak véljük a helyzetet, folytassunk utunkat. Mert jobb akár később is épen és egészségesen megérkezni a kívánt helyre, mint gyorsan kórházba kerülni…
A kulcsszó pedig a türelem kellene legyen: legyen türelmünk megbizonyosodni arról, hogy biztonságban célba érünk. Legyen türelmünk ahhoz, hogy elsőbbséget adjunk a megállóból kiálló busznak, a gyalogátkelőn araszoló gyalogosnak, a szirénázó mentőnek és tűzoltókocsinak, s jobban ragaszkodjunk testi épségünkhöz vagy az életünkhöz, mint ahhoz a tudathoz, hogy márpedig nekünk van elsőbbségünk.
Mindezt végiggondolva hazaértem. Leszálltam a buszról, s végignéztem, amint a sofőr türelmesen megvárja, míg a hátulról érkező autós elhalad mellette, noha a busz jelezte a megállóból való kiállás szándékát…
