Meghalt Erdei D. István. Nehéz ezt a mondatot leírni, mert vannak emberek, akiknek a hiánya nem egyetlen pillanatban válik érzékelhetővé. Először csak azt vesszük észre, hogy nem halljuk többé a hangját, nem találkozunk vele egy folyosón, egy parlamenti ülésen vagy egy szatmári rendezvényen. Aztán lassan megértjük: valaki, aki hosszú időn át természetes része volt az életünknek, többé nincs közöttünk.
Erdei D. István húsz esztendőn át, öt parlamenti cikluson keresztül képviselte az RMDSZ színeiben Szatmár megye magyar közösségét. Ez önmagában is jelentős politikai teljesítmény. De aki ismerte őt, tudja, hogy az ő esetében a képviselői mandátum nem elsősorban rangot vagy politikai szerepet jelentett. Sokkal inkább szolgálatot.
Én képviselőtársként és barátként ismertem meg őt. Csendes, melegszívű ember volt, aki soha nem igyekezett hangosabbnak vagy fontosabbnak mutatkozni annál, mint amilyen volt. Szerénysége nem visszahúzódást jelentett, hanem természetességet. Jó humora volt, tudott nevetni önmagán is, és a legnehezebb helyzetekben is megőrizte azt a nyugodt derűt, amely annyira jellemző volt rá.
A politikában különösen nagyra becsültem benne a szakmai alaposságot. Nem szeretett felszínesen beszélni olyan dolgokról, amelyekhez nem értett. Ha egy ügyet felvállalt, utánajárt. Ha valaki segítséget kért tőle, nem intézte el egy vállrándítással. Folyamatos kapcsolatban volt a választóival, meghallgatta őket, és igyekezett eljárni az ügyeikben. Talán nem mindig látványosan, talán nem mindig a nyilvánosság előtt – de annál következetesebben.
És volt egy másik Erdei D. István is: a barát, a vendéglátó, a családhoz tartozó ember. Eljött a fiam esküvőjére, én pedig ott lehettem az ő fia esküvőjén. Ezek már nem politikai emlékek, hanem az élet fontos, személyes pillanatai. Olyan emlékek, amelyek idővel talán még értékesebbé válnak, mint bármilyen parlamenti beszéd vagy politikai eredmény.
Mindig szeretettel fogadott otthonában. És ha az ember Erdélyben baráthoz megy, ott természetesen nem maradhat el a vendéglátás. Egyszer meglátogattam. A felesége, Edit épp akkor nem volt otthon, nem tudott ebéddel kínálni, de kivágta magát, rántottát készített „kokastaréjjal” (vagyis irdalt és ropogósra sütött szalonnával). S miközben a kolbászos, szalonnás rántottát ettük, törvénytervezeterkről, helyi beruházásokról, megannyi elintézendő ügyről beszélt. Apróság? Az ilyen apróságokból áll össze egy ember igazi emléke: egy konyha, egy beszélgetés, egy tányér rántotta, egy jóízű nevetés.
Rendszerint azonban ott volt Edit is, István felesége, aki engem szintén családtagként fogadott. Az ő otthonukban soha nem éreztem magam vendégnek. Ezért is nehéz most a búcsú: nem csupán egy egykori képviselőtársamtól és barátomtól búcsúzom, hanem egy olyan embertől, aki az évek során észrevétlenül a családom és az életem részévé vált.
Erdei D. István nem tartozott azok közé, akiknek állandóan szükségük van arra, hogy észrevegyék őket. Nem kereste a reflektorfényt. Inkább tette a dolgát. Higgadtan, lelkiismeretesen, emberséggel. Talán éppen ezért marad utána olyan nagy űr.
A közéletben húsz évnyi munkát hagyott maga után. A szatmári magyar közösség pedig egy olyan embert veszített el benne, aki számára a közösség szolgálata nem jelszó volt, hanem mindennapi kötelesség.
