A ma embere nem szereti a kötöttségeket. Nem szereti a szabályokat és a törvényeket. Így hát nem szereti a szokásokat és a rítusokat sem. Az egyén szabadsága nevében. S ez a rosszul értelmezett szabadság megnyilvánul a mindennapi életben, annak minden vetületében.
Minap a baráti társaságunk pár tagja elhatározta, hogy kerékpárral jár be néhány szomszédos települést, kevésbé forgalmas közutakat, mezei utakat használva. Jómagam autóval kísértem a társaságot, nálam volt mindenki csomagja, váltóruhája, meleg öltözete, ivóvíz tartaléka, hálózsákja, másnap reggeli élelme. Értelemszerűen nem kísértem őket lépésben, hanem az érintett településeken kerestem fel a látványosságokat, rácsodálkozva a közvetlen környezetünkben lévő, de mindeddig ignorált természeti szépségekre, építészeti remekekre, történelmi emlékhelyekre.
S mivel kerékpárosokat kísértem, a bicikliseknek szánt infrastruktúrát is szemügyre vettem. Jobban, mint máskor. Azt tapasztalhattam – akárcsak lakóhelyemen –, hogy elméletben léteznek az épített vagy kijelölt bicikliutak, kerékpársávok. A gyakorlatban azonban a jaóvanazúgy! módszerrel valósították meg őket, mert bár a választási kampányban elhangzó tevékenységi beszámolókban, kampánykiadványokban és turisztikai térképeken jól néznek ki, nem felelnek meg teljes mértékben a célnak. Van, ahol túl keskenyek, másutt oszlopok, jelzőtáblák, díszfák és cserjék, csatornafedelek törik meg a pálya folytonosságát. Van, ahol hullámvasutasra fogták a figurát, ugyanis minden kapubejáratnál a járda – s vele együtt a kerékpársáv – szintje hirtelen az utca szintjéig lejt, majd újból magasodik, így, ha nem figyel oda kellőképpen a merész kerékpározó, könnyen balesetet szenvedhet, a roller pedig gond nélkül felakad. Másutt a járdákat keresztező utak szintbe hozása bizonyult megoldhatatlan feladatnak, két-háromujjnyi, lehetőleg éles szegélykővel határolt szintkülönbség teszi próbára a kerékpáros ügyességét és kerékpárja gumiabroncsát. Az úttestre festett vagy a járdán kijelölt kerékpársávok esetében sem mindig járnak el szakszerűen, gyakran ad-hoc módon, véletlenszerűen festenek fel egy sehonnan induló, sehová sem vezető, más kerekpárutakhoz nem csatlakozó bicikliutat, s teszik azt ráadásul úgy, hogy az autós forgalomtól semmi nem választja el egy kopott vonalon és a sofőrök jóindulatán kívül. S mindehhez – vagy talán éppen ezért – hozzáadódik az emberi tényező: rossz sávot használunk; a bicikliúton állunk le trécselni; kukás napon pedig azon áll a legjobban a szemeteskuka; s nem ritka az sem, hogy az autót a kerékpárútra parkoljuk… A sort hosszasan folytathatnám.
No de vannak kerékpárosok, akik rá sem hederítenek a bicikliútra. Szerintük az a puhányoknak, a szabálytisztelőknek való.
Tehát nagyon sok minden hiányzik még ahhoz, hogy biztonságos kerékpározásról beszélhessünk: előbb le kell szoknunk a tessék-lássék módon végzett munkáról; arról, hogy valamit csak azért végzünk el, mert éppen arra volt elérhető és lehívható pályázati pénz, de senkit nem érdekel, hogy annak van-e valamilyen gyakorlati haszna. S arról is kell szólnunk, hogy a járdán és az úton ez erősebb ember, a nagyobb, gyorsabb és drágább autó előnye érvényesül. A közlekedést szabályozó is, akárcsak más, a közösség életét meghatározó szabályok egyaránt visszavezethetők arra az elemi elvárásra, hogy ne tégy semmi olyat, amit nem szeretnél, hogy veled is megtegyenek. S a magad érdekében úgy cselekedjél, hogy az a közérdeket is előmozdítsa. Nem olyan bonyolult dolog, éppen olyan, mint a kerékpározás. Egyensúly-érzéket kíván. Még akkor is, ha a ma embere nem szereti a kötöttségeket.