Kedves hallgatóim, tudom úgy illene, hogy mivel Csíkszeredából jelentkezem, én is a csíksomlyói pünkösdszombati búcsúról beszéljek, amely előreláthatólag mintegy háromszázezer zarándokot vonz a városba és ha azt is hozzáteszem, hogy ez a város lakosságának majdhogynem tízszerese, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy milyen óriási feladatokat ró a szervezőkre.
Dehát mindezeket, valamint a búcsú történetével, menetrendjével, kisérő rendezvényeivel kapcsolatos információkat rengeteg más kommunikációs csatornán keresztül megkapják a résztvevők, ezért úgy döntöttem, hogy más, de mégiscsak nagyon időszerű témát választok.
Ugyanis nagy részvét mellett a hét közepén kisértük utolsó útjára az életének 94. évében elhunyt Ajtony Gábor főgyógyszerészt, a város neves személyiségét, Csíkszereda huszadik századi életének hiteles krónikását, akit kutatók, helytörténészek, újságírók és más médiamunkások mindig megkérdeztek, ha valami nem volt eléggé világos számukra a meglehetősen hányatott évtizedekből.
Ő ugyanis mindent megélt és átélt. A magyar-örmény származású, több nemzedékre is kiterjedő patikus- illetve gyógyszerész család ugyanis itt vásárolt magának gyógyszertárat, majd a második világháború után ezt államosították, Gábor gyermekük pedig csak nagyon nehezen és kerülő utakon juthatott be az akkor még teljesen magyar Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetbe. Igy élete már akkor szorosan összefonódott az erdélyi magyar gyógyszerészeknek és gyógyszerészetnek azokkal az éveivel, amelyeket volt egykori egyetemi évfolyamtársa, életének kilencvenedik esztendején szintén túljutott és többféle tudományos címet is elnyert Péter Mária részletezett több tudománytörténeti tanulmányában.
Minthogy nővérem is gyógyszerésznő volt, illetve együtt tanult mindkettőjükkel, fiatal koromban többször is alkalmam volt látni az egykori gyógyszertárak belső világát, ahogyan akkor az orvosok által felírt ugynevezett magisztrális receptek alapján nem csupán árulták, hanem készítették is a gyógyszereket. Pisztillussal, azaz gömbfejű porcellán eszközzel dörzsölték, kavargatták a porcellán mozsarakban a porokat, spatulával szedték fel a kenőcsöket, kézi géppel készítették a tablettákat és a kúpokat, különböző méretű tégelyekben és színes üvegekben tartották a hatóanyagokat, illetve rázták, rázogatták azokat a keverékeket, amelyeket ma készen vásárolt kanalas orvosságoknak és cseppeknek ismerünk. A gyógyszertáraknak pedig az előtere, a hozzá tartozó bútorzattal együtt az officina megnevezést viselte, ahol a betérők számára a különböző fiókok megnevezései árasztották a titokzatosság légkörét, azokról a kis, kulcsra zárt szekrénykékről nem is beszélve, amelyekben a fájdalomcsillapító kábítószereket tartották. És ott voltak a milligramnyira pontos patikamérlegek és súlykészletek és általában minden tárgy, anyag, kellék és eszköz egy olyan örökölt rendszerben, amelyre ráépült a ma is gyakran hangoztatott népi bölcsesség: olyan rend van itt, mint a patikában.
Ez a klasszikus gyógyszerészet már a múlté. Ajthony Gábor Fekete Sas elnevezésű egykori családi patikájuk néhány bútordarabját a Csíki Székely Múzeumnak adományozta, ezek ma az állandó várostörténeti kiállítás értékes darabjai és ha valaki a búcsújárás után betér a Mikó-várba, akkor szüleinek, nagyszüleinek azokkal az éveivel is találkozhat, amikor még nem vásárlóközpontokban kinálták az áruként forgalmazott gyógyszereket, hanem a patikus az orvos egyenrangú társa volt és különösen kisvárosokban, falvakban egyedül is döntött egészség és betegség dolgában.
Ez az idő alighanem már nem fordul vissza. Ajthony Gábor élete és munkássága azonban időtlen marad.