A parajdi sóbánya vízzel való feltöltődése és a Kis-Küküllő sószenyezettsége miatt egyre többen emlegetik az ökológiai katasztrófát. Mai jegyzetemben szeretnék arról beszélni, egyetlen példával bemutatva, hogy mit is jelentenek összefüggéseikben a még nem annyira látványos környezetvédelmi ártalmak is, amelyek hibás emberi döntések nyomán következnek be.
Gyermekkoromban, Zsögödben, az Olt felső szakasza a hegyek és a vasút között kanyargott és rendszerint kristálytiszta víze tele volt hallal. A múlt század ötvenes éveiben, nyaranta, amikor Nagy Imre festő hazajött Kolozsvárról, mindenki csodálkozott, hogy az akkor errefele még nem látott villantójával, azaz blinkerével, milyen sok csukát fogott.
A megyésítés, tehát 1968 után, amikor a balánbányai rézérc kitermelés fokozódott, havonta engedték bele a gyorsan feltelő meddőtárolók fölöslegét az Oltba, amelynek a vize mind gyakrabban vált szürkés-fehérré, később pedig amikor megindult az erőltetett iparosítás, akkor már majdhogynem feketévé. Először eltűntek a rákok és a kagylók, azután a csukák, majd minden hal és a jellegzetes vízi növényzet.
A nyolcvanas években úgy gondolták, hogy legalább az Olt menti kaszálókat meg lehetne menteni a fekete víz áradásaitól, kivágták a millió évek során kialakult kanyarokat és gátakat húztak a folyó két partjára, mondván, hogy így sokszáz hektárnyi mezőgazdasági termőterületet nyernek, az egykori kaszálókat pedig meg is kezdték feltörni a szocializmus kezdetén oly gyakori jelszó, az „új barázdát szánt az eke” jeligével.
Mivel az Olt-szabályozás, a kanyarok kivágása meggyorsította a folyó vizének haladási sebességét, a talajvízre gyakorolt addigi nyomás lecsökkent, ez két rövidebb és hosszabb távú következménnyel is járt. Az elsőt az Olt menti borvízforrások szinte azonnali eltűnése jelentette, a másodikat pedig a medret övező tőzegrétegek kiszáradása, amely az elkövetkezőkben azzal járt, hogy gyakran begyulladt, sűrű füstje pedig még szennyezettebbé tette a jórészt szélmentes Csíkszereda kazánházi kiáramlások miatt amúgy sem túlontúl tiszta légkörét.
Az 1989-es romániai változások után leálltak a gyárak, az ipari szennyezés megszűnt, a meder aljára leülepedett hulladékoknak azonban még két évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy bomolni kezdjenek. A halbiológusok úgy vélekedtek, hogy teljesen fölösleges a halak ember általi visszatelepítése, mert a kanyarok hiánya miatt, a gyors vízben, amúgy sem tudnak szaporodni. Időközben a feltört szántóföldeket felnőtte a nád, amelyeket bármiféle tiltás ellenére ősszel felgyújtanak és elősegítik a tőzegtűzeket.
Az ötvenes évektől kezdve háromnegyed évszázad telt el. Az Olton most látszanak az első jelei annak, hogy a vízi növényzet újra visszatér, megjelentek a kisebb halak és imitt-amott feltűntek az első halászok is. Azonban a gyermekkornak az a paradicsoma, amely a folyó tiszta vízében való uszkálást jelentette, mindörökre eltűnt, mint ahogyan oda azok a borvizes strandok is, amelyek a jellegzetességét jelentették a városnak.
Akik Parajddal kapcsolatosan arról beszélnek, hogy néhány év alatt minden helyreállítható, azok túlzottan derűlátók. A természeten gyorsan ejtett sebek csak nagyon hosszú távon gyógyulnak, sőt van ami gyógyíthatatlan, és az embernek majd egy más valósághoz kell igazodnia. De képesnek kell lennie rá, mert mégiscsak a túlélés a jellemzője.