Az erdélyi magyar képzőművészekről az idők folyamán sok érdekes és tanulságos könyvet írtak, de még vonzóbbak azok az önéletírások, amelyek saját szemszögükből mutatják meg az általuk bejárt pálya örömeit-bánatait, gondjait és elégtételeit. Közülük is kiemelkedik az 1810-ben a Kézdi széki Márkosfalván született Barabás Miklós visszatekintése saját életére, hiszen akár olyan szociográfiai alapmunkának is tekinthető, amely kiválóan szemlélteti a korabeli székelyföldi és erdélyi társadalmi viszonyokat, azt az utat, ahogyan egy felcseperedő festőnövendék Erdély különböző városaiban megpróbál a saját lábára állni, a megélhetés és az alkotás kettőségében, amely azóta is a művészek örök kételye.
A kedves hallgatók az emlékiratokat megtalálják a világhálón és azokból az is kiderül, hogy az első világháború után, az erdélyi magyar írók a marosvécsi Helikon-találkozók egyikén miért is ajánlották, hogy a képzőművészeknek is valamiféle egyesületbe kellenne tömörülni és jó lenne, ha közös alapként éppen a Barabás Miklós nevét választanák, hiszen munkásságában jelen van a többnemzetiségű erdélyiség ugyanúgy, mint az Európára és a világra való kitekintés, a magasfokú szakmai igényesség és a műfaji sokoldalúság.
A Barabás Miklós Céh első kolozsvári kiállításán, 1930-ban, az első termet a zsögödi Nagy Imre képei töltötték meg és aligha véletlen, hogy most, amikor a Csíki Székely Múzeum öt kiállító helységében emlékeznek az egyesületre, úgyszintén néhány korabeli Nagy Imre képpel indítanak.
A Barabás Miklós Céh a meglehetősen kevés számú, kolozsvári, budapesti, bukaresti kiállítást követően, a második világháború után megszűnt és csak a romániai rendszerváltás utáni szellemi felbúzdulás éveiben alakították újjá, a kezdetekhez képest jóval nagyobb taglétszámmal, amely a szigorú felvételi kritériumokat betartva azóta is bővül.
2021-ben egy átfogó országos kiállítás mérte fel a jelenlegi állapotokat, azóta pedig földrajzi szempontokat betartva több regionális tárlat mutatja be az erdélyi képzőművészet múltját és jelenét, és ezek sorába illeszkedik az egészen március végéig megtekinthető csíkszeredai kiállítás, amelyen kizárólag már elhunyt, vagy jelenleg is alkotó csíki művészek munkáit lehet megtekinteni.
Amint Túrós Eszter művészettörténész, az intézmény munkatársa szakmai megnyitó beszédében kiemelte, a kiállításon időrendi sorrendben a kiinduló- és örök viszonyítási pontként megmaradó tájak lazán egymáshoz illeszkedő képei mentén haladhatunk a nagy emberi és közösségi kérdéseken keresztül az egyre személyesebb tartalmak irányába. Egy olyan folyamatot látunk, amelyben az alkotásokat egyre inkább áthatja a művészetről való gondolkodás, a művészet határaira, lehetőségeire, lényegére való összpontosítás.
És tegyem hozzá: valóban, amolyan közel száz éves erdélyi képzőművészeti keresztmetszet ez a kiállítás, amelyben jól látszik, hogy a figuratív realizmuson, kubizmuson, expresszionizmuson át hogyan jutottak el a legfiatalabb művészek a vizuális installációkig, a konceptuális alkotásokig, a digitális kor megteremtette eszközök felhasználásáig.
Barabás Miklós valamikor csupán néhány ceruzával rajzolt, crayon-nal, ahogyan emlékirataiban, franciásan, az írószert emlegeti, és majdnem húsz éves volt, amikor megismerkedett az olajfestés rejtelmeivel. Mindezt jórészt önképző alapon. Manapság művészeti középiskolák, főiskolák és egyetemek gondoskodnak arról, hogy minél több szakmai ismerettel indítsák útnak a tehetséges növendékeket. De mint ahogyan a nagy előd példája és ez a kiállítás is bizonyítja: az időben való megmaradás másik pillére legalább olyan fontos. Ez pedig nem más, mint a kitartó és következetes munka a saját művészi egyéniség megtalálásában, függetlenül a körülményektől.