Az illegális bevándorlók befogadása körül hosszú évek óta zajló huzavona, végül is vezetett némi eredményre. De ahogyan azt a Welt kommentátora Christoph B. Schlitz megállapítja: az Európai Parlament által – főként a baloldal támogatásával jóváhagyott –egyezmény alig több a kevéskénél is.
Számos alapvető kérdés tisztázatlan maradt, s maguknak az egyértelmű döntéseknek a végrehajthatósága is kétséges. A migrációs nyomás közvetlen enyhítése a belátható jövőben nem várható. Az elért eredmények, melyek főként a határőrizet megerősítését érintik, legalábbis Németország vonatkozásában sem az AfD-t, sem – a migránsok elszállásolását, ellátását és integrációját garantálni hivatott – városokat és helyhatóságokat nem elégítik ki. Legfeljebb a közvetlenül határmenti államokat, mint első befogadódókat tehermentesitik némiképp. Azokat is csak akkor, ha a kiutasítások rendszerét valóban sikerül pontra tenni, illetve, ha a migránsok államok közi szétosztása akadálymentesen lezajlik, illetve azok az államok, melyek a befogadást elutasító államoktól az általuk többletként befogadott migránsokért fejenként járó 20 000 euróval beérik.
Az Európa Tanács végső döntéséig még az sem biztos, hogy maga az egyezmény hatályossá válik. Igaz, az Európai Bíróság döntése nyomán a vétójogot – voltaképpen az Alapszerződés előírásait önkényesen áthágva – sikerült felfüggeszteni. De még így is számos állam van, melynek miniszterelnökei vonakodnak elfogadni az egyezséget.
Már csak azért is, mert az egyezség, mely az állampolgárok állásfoglalásától eltekintve is a migránsok befogadására kényszerírti az egyes államokat, súlyosan sértve azok szuverenitását, a demokrácia alapelveinek is súlyosan ellentmond, s ezzel folytatódik, nem csupán a szuverenitás, de a szubszidiaritás, azaz az állampolgárokat közvetlenül érintő kérdésekre vonatkozó döntési jogosultság fokozatos felszámolása is.
Az azonban, ami az Európai Parlament baloldalát továbbra is nyugtalanítja az, hogy az eddig elfogadott intézkedések önmagukban sem elegendőek ahhoz, hogy a közelgő uniós parlamenti választásokon a jelen körülmények közt szinte már borítékolható jobbratolódást visszaszoríthatják, s ezzel a Parlamentben, s közvetve a Bizottságon belüli baloldali dominanciát továbbra is fenntarthatják.
Schlitz szerint az is súlyos hiányossága az egyezménynek, hogy nem nyújt tényleges lehetőséget arra, hogy a kibocsátó és a befogadó államok egyenértékű alkupozícióból dönthessenek a nyugati államok munkaerőigényét kielégítő munkáskéz befogadásáról.
Az alapkérdés tehát továbbra is az, hogy sikerül-e Európának a harmadik országokkal kielégítő szerződéseket kötni az elutasítottak visszafogadására, vagy éppenséggel az ezek területén létesítendő befogadó központok kialakítására. Semmi jel nem mutat arra, hogy ebben az irányban sikerült volna előrehaladást elérni. A helyzet alig különbözik a 2019-estől, amikor az efféle megoldásoktól 55 afrikai ország kategorikusan elzárkózott.
S ha idővel sikerülne is előre lepni, még mindig fennmaradna a migráció ürügyén végrehajtott nyomásgyakorlás lehetősége, ahogyan az a Fehéroroszország által Európára, jelesül Lengyelországra és a balti államokra szabadított migránstömegek esetében is történik. Nem véletlen, hogy Magyarország mellett Lengyelország is elutasítja a jelenlegi megoldást.
Ami Magyarországot illeti, egyesek szerint az is előfordulhat, hogy a kormányzat úgy dönt: a Magyarországra eső migránsok fenntartására szolgáló összegezeket az Unió a Magyarországnak jogszerűen járó, de az Uniós intézmények által jogtalanul visszatartott összegekből vonja le. Mind több jel utal arra, hogy amúgy sem fognak hozzájuk jutni.
Ekként Magyarországnak sikerülne két legyet ütnie egy csapásra. Megszabadulnia a kényszermigrációtól, s az Unió is elveszítené azt a zsaroló eszközt, mellyel eleddig Magyarországot sikerült némileg sakkban tartania.
Szomorú, hogy a demokratikus együttműködés tisztességes kölcsönössége helyett, önmagukat demokratikusnak minősitő társadalmak továbbra is a zsarolás tisztességtelen kölcsönösségéhez folyamodhatnak, illetve kénytelenek folyamodni.