Pedagógus ismerősöm mesélte, hogy elkobozta egyik diákja telefonját, mert tanóra közben sem volt hajlandó megválni a készüléktől, noha tiltja használatát az iskolai szabályzat. Az esetről értesítette a diák édesapját, és megkérte, mikor teheti, keresse fel az iskolában. A szülő tanóra végén megjelent a tanintézetben, végighallgatta a gyermeke csínytevéséről szóló beszámolót. A tanár átadta neki a készüléket azzal, hogy rábízza, milyen büntetést szab ki a nebulóra. Erre a szülő szó nélkül visszaadta a gyermeknek a készüléket… Osztom az eseten méltatlankodó tanár felháborodását: a szülő egyáltalán nem mutatkozott partnernek a helyzet kezelésében. Ráadásul megalázta a gyermek előtt. Milyen tekintélye legyen ezután a diák, az osztályközösség előtt – tette fel a költői kérdést? Ez esetben tehetetlen volt, mint ahogy tehetetlenek a tanárok sok más helyzetben is.
Így történhetett meg az egyik marosvásárhelyi iskolában, hogy egy nyolcadikos diák többször megütötte egyik tanárát a tanintézetben, egyik alkalommal éppen a szülő jelenlétében. Ez alkalommal is tehetetlen volt a pedagógus, mondván, a tanár nem rendelkezik semmilyen eszközzel rendezésére. Mint láthattuk, a szóban forgó vásárhelyi diákot rendőrkézre adták, előállították s mégsem lett más következménye a bántalmazásnak, mint az iskolából való eltanácsolás.
Minap azt olvastam az egyik portálon, hogy futótűzként terjed a kábítószerfogyasztás a tanintézetekben, s az első olvasatra hihetetlennek tűnő sztori szerint egy tanár arra ébredt egy szép napon, hogy egy egész osztály drogozik, a gyermekek viselkedése rövid idő alatt megváltozott. Miután utánaolvasott, hogy milyen tünetekkel jár a drogfogyasztás, elképedve állapította meg, hogy minden tünetet tapasztalt tanítványain. Tehetetlenségét csak fokozta, hogy sem tanárkollégái, sem a szülők, sem a drogprevencióért felelős szakember nem hitt neki, s az sem vigasztalta, hogy a későbbi történések igazolták sejtéseit, nemcsak az az osztály, hanem az egész iskola drogot fogyasztott.
Nagy lehet a gond, ha úton-útfélen halljuk, hogy a rendőrök hol itt, hol ott csapnak le kábítószer-kereskedőkre, tiltott szereket koboznak el. Ugyanakkor tapasztaljuk, hogy – főként a tragikus tengerparti eset után – megnőtt a közúti ellenőrzések száma, s immár nemcsak iratokat ellenőriznek a közlekedésrendészek, hanem alkohol- és drogteszteket végeznek az autóvezetőkön. De nem hallottam arról, hogy drogtesztet végeztek volna valamelyik iskolában. S kételkedem abban is, hogy jelenlegi körülmények között megakadályozhatja valaki, hogy idegenek vagy házon belüliek drogot vigyenek be egyik vagy másik tanintézetbe, ugyanis még a cigarettázás tiltásának sem sikerült érvényt szerezni: a kiskorúak is gond nélkül megvásárolják a dohányárut, s az iskola kapuja előtt – olykor egy-egy pedagógus társaságában – füstölnek. Bizonyára ez lesz a sorsa az energiaitalok fogyasztása betiltásának az iskolákban. Vagy mint ahogy nem lehetett érvényt szerezni a telefon nem didaktikai célokra való használata betiltásának sem.
A makarenkói pedagógiai eszközöket kivették a pedagógusok kezéből, s a poroszos nevelési elvek is a szemétbe kerültek, a negyvenes szülők, nagyszülők példabeszédeiben találkozni még velük. A gyerekek egyre több joggal rendelkeznek, s jogaikat alaposan ismerik. A kötelezettségeiket kevésbé. A tiltásokhoz pedig nem társul büntetés. Csak a pedagógus büntethető, ha megszegi a tiltást. De senki nem készítette fel a mai pedagógusokat arra, hogy mit tegyenek az órán telefonozó, beszóló, neveletlen, vagy csak egyszerűen más, nem a hagyományos normák és elvárások szerint viselkedő gyermekekkel. Ebben is gyökerezik tehetetlenségük s ezért merül ki fegyelmező igyekezetük abban, hogy az órán elkobozott telefont átadja a szülőnek, tudva, hogy az azon nyomban vissza is adja szemefényének.