„Nem igaz, hogy vénkorban az ember többet tud. Csak másképpen emlékezik”. Márai Sándornak ezek a szavai ötlenek fel bennem mostanában, s nem csak azért, mert én is belecsúsztam a hivatalos vénkorba. Hanem azért, mert az egyes emberrel párhuzamosan maga a társdalom sőt, maga az idő is öregszik. Mint ahogy az egykori fiatal demokraták is erősen korosodnak Magyarországon. Annyira, hogy másképpen emlékeznek ma már a Horthy-korszakra, melyről amúgy nem is emlékezhetnének sehogy, hiszen akkor még nem is éltek, mint ahogyan én sem. Ehhez képest ma az a sorvezető politikai irányzat, hogy úgymond, árnyalni kell azt a korszakot.
Természetesen külön kell választani egymástól, bármilyen nehéz is, a személyes emlékeket és a történészi árnyalásokat. Horthyt illetően érthetően elutasítanak mindenfajta felmentő érvet az egykori deportáltak százezrei, a haláltáborokba internáltak, akik még nyolcvan év elteltével sem hatódnak meg attól, hogy a kormányzó – mondjuk úgy, hogy „útközben” – befékezett, és menteni próbálta a még menthetőket. Érveik szerint éppen ő vetette el a numerus clausus kezdeti magvait, melyekből később mérgező gyümölcs termett. Azok azonban, akiknek nem ez a sors jutott, „országmentőnek”, a polgári fejlődés szavatolójának, a nemzeti öntudat erősítőjének, a polgárosodás elősegítőjének tekintik őt. Másképpen emlékezik az egykori földműves falusi lakosság, és másképpen az akkori- földbirtokos, a nagyiparos, az arisztokrata, akinek pár évtizeddel később a kommunista rendszer elvette vagyonát (egyébként ez utóbbi időszakról is hemzsegnek az ellentmondó emlékek).
Ha kicsit magasabbról nézzük a dolgokat, joggal szembesülünk a kérdéssel: mitől emlékezünk így vagy úgy egy korszakról? S az idő múlásával – ahogy mondtam: „öregedésével” – miért változnak az emlékeink, s miért változnak menet közben a fogalmaink is? Krausz Tamás erről azt írta: „Régen azt mondták, állami propaganda, ma pedig azt mondják, emlékezetpolitika, régen azt mondták, imperialista világháború, ma azt mondják, nemzeti háború, régen azt mondták, nagy októberi szocialista forradalom, ma azt mondják, puccs, régen azt mondták, felszabadulás, ma azt mondják, megszállás, régen azt mondták, szocialista demokrácia, ma azt mondják, kommunista diktatúra, régen azt mondták, antifasiszta hősök, ma azt mondják, terroristák, régen azt mondták, nagy honvédő háború, ma azt mondják, mítosz, régen azt mondták, hős partizánok, ma azt mondják, jogtipró partizánok, régen azt mondták, náci kollaboránsok, ma azt mondják, a nemzeti függetlenség harcosai…”
Mindennek azonban már nem sok köze van a személyes emlékezéshez, még a történelmet árnyaltan vizsgálni kívánó történészi munkákhoz sem. Ma már közhely, hogy az adott korok hatalmon lévőinek pillanatnyi politikai érdekei határozzák meg a múltat, sőt, a sikeresen kidolgozott propaganda a „kollektív emlékezetet” is képes programozni. Ez meghatározza például, hogy kialakul-e bizonyos „kollektív amnézia”, esetleg „kollektív bűntudat”, vagy „kollektív öntudatra ébredés”, és olykor sajnos „kollektív fajgyűlölet” is. Így válhatnak a múlt idoljai később történelmi páriákká, a múlt átkozottai pedig fennen ragyogó hősökké.
Hát igen, úgy nevezik ezt, hogy „emlékezetpolitika”. Ennél őszintébb fogalmat nem is ismertem egész életemben. Vagyis politikai kérdés, hogy mire emlékezzek. Számos kortársamra emlékszem, akik a Kádár-korszak hízelgőiként akkor még nem tudták magukról, hogy később kisgazdaként, kommunista rendszerrel dacoló nemzeti hazafiként akarnak majd visszaemlékezni önmagukra. Mint ahogy például a választók kétharmada sem tudta még magáról, mennyire utálja az ukránokat.
A legfőbb baj azonban nem az emlékezés, hanem jelenünk ismeretlensége. Mi is történik most? Vajon mit építünk, mit rombolunk? Hátra vagy előre nézzünk jobban? Amíg fel nem találják az időgépet, addig csak találgathatjuk, hogy most éppen melyik múltnak vagyunk a jövője, márpedig ezen is múlik, hogy melyik jövőnek leszünk a múltja. Vagy ahogy az ismert dalra utaljak: melyik holnapnak a tegnapja.