Ezerkilencszázötvenhétben születtem Romániában. Életem hozzávetőlegesen felét az úgynevezett szocializmusban, másik felét pedig a kapitalizmusban (nevezzük így, bármit is jelentsen ez) töltöttem. Azt hiszem, hogy generációm számára ez a legmeghatározóbb élmény. Fél életünket úgy-ahogy áthatotta a kommunista ideológia, majd annak sajátosan romániai nacionalista változata, a másik felét pedig egy helyét és identitását kereső nemzet zavarodottsága. Ebben a milliőben adatott meg nekünk felnőni, családot alapítani, dolgozni. A történelmi törésvonal, illetve az ahhoz való viszonyulásunk azonban befolyásolta társadalmi, családi, személyes magatartásunkat. A romániai társadalom – és ezen belül a magyar kisebbség – megosztottsága nagymértékben visszavezethető azokra az alapélményekre, történelmi emlékezetre, amelyek az egyes egyének életét meghatározták.
Annak elemzése, hogy az én generációm képviselőinek politikai, gazdasági döntéseit miként befolyásolta, vagy határozta meg az a történelmi tapasztalat, amelyet megéltünk, messze meghaladná egy jegyzet kereteit, lehetőségeit és az én felkészültségemet. Ehelyett, most a kérdésnek egyetlen szeletével kívánok – különösebb tudományos igényesség nélkül – foglalkozni, nevezetesen a mimikrivel. A mimikri az állatvilágban az álcázásnak, a más fajok megtévesztésének képességét jelenti. Általában védekezési technikát jelent. Sok esetben az állat belesímul a tájba, felveszi környezetének a színét, így észrevétlen marad a rá veszélyes ragadozók számára. Az úgynevezett szocializmus utolsó évtizedeiben a mimikri általános gyakorlattá vált. A rezsim hazudott, nyomta a propagandát. Az állampolgárok – saját jól felfogott érdekükben – úgy tettek, mintha elhinnék, amit mondanak nekik, de nem azonosultak a hallottakkal. A végén már a propagandisták sem vették komolyan saját magukat. Tudták, hogy amit hirdetnek hazugság, azt is, hogy akik hallgatják, nem hiszik, csak megjátszák magukat, ám formálisan a rendszer működött.
Ez a fajta mimikri nem tűnt el a rendszerváltozással együtt. A társadalom egy jelentős része úgy tett, mintha elfogadná, sőt üdvözölné a demokráciát, a politikai pluralizmust, a jogállamiságot, valójában azonban ezt csak mímelte és nem is gyakorolta. Továbbra is a tekintélyt tisztelte, utasításokra várt és nem vállalta a saját döntés felelősségét. Ez a társadlmi magatartás pedig megágyazott az autokrata politikai vezetőknek, olyanoknak, mint Ion Iliescu vagy Traian Băsescu. A romániai magyarság esetében ez a szemlélet részben magyarázza Orbán Viktor tusványosi performanszainak sikerét.
A mimikri alapvető sajátossága az, hogy nem jelent valódi elköteleződést, csupán a látszatát kelti annak. Azok, akik hozsannákat zengtek a Kárpátok géniuszáról és nemzetközi szinten elismert tudós feleségéről, a hatalomváltást követően a román nép ellenségének kiáltották ki a diktátor-házaspárt.
Abban, hogy Románia viszonylag későn csatlakozott az euro-atlanti világhoz az is szerepet játszott, hogy nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani elkötelezettségét a demokratikus értékek mellett. Ez a jelenség ma a Románok Egységéért Szövetség, az AUR népszerűségének növekedésében is megnyilvánul.
Kérdés, hogy az 1990 után felnőtt politikai elit hoz-e valamilyen változást és ha igen, akkor milyen irányút.