Az új esztendő első jegyzetét, kedves hallgatóim, a magától értetődő hagyományos jókivánságok mellett, hadd kezdjem egy olyan témával, amely még a múlt év végére nyúlik vissza, eredményeit viszont, felparázsló viták nyomán, már az idén érezhetjük.
A médiáról van szó, tehát pro domo, azaz ma délután hazabeszélek. Az Európai Bizottság ugyanis néhány héttel ezelőtt elfogadta az európai tömegtájékoztatás szabadságáról szóló jogszabály tervezetét, mivel a legkülönbözőbb tagországokból sok-sok olyan észrevétel érkezett, miszerint a jelent és a jövőt tekintve, az unión belül, az igazi veszélyt nem a szólásszabadság, hanem a médiaszabadság korlátozása jelenti.
A kettő között ugyanis hatalmas különbség van. A nagyközönség a legtöbb esetben csupán úgy érzékeli a médiát, vagyis az újságok, a rádiók, a televíziók, az internetes hírportálok és a közösségi oldalak szövegeit, hangjait, képeit, hogy azok valamiképpen olyanok, mint a földünket körülvevő levegő. Egyszerűen csak léteznek és nem kell foglalkozni velük, csupán akkor, ha érezzük a hiányát.
Nos, ez hatalmas tévedés, mert amit mi bármilyen csatornán és formában kapunk, az csupán a végtermék. Előállításuk mögött intézmények, emberek, megfontolások, nézetek, politikai, gazdasági és társadalmi érdekek állnak, kezdve a témák kiválasztásától egészen a megjelentetési formákig, és amennyiben egy-egy tagországban felborul a média függetlenségét, pluralizmusát, azaz sokszínűségét biztosító egyensúly, amely voltaképpen az állampolgárok hiteles és több forráson alapuló tájékoztatásának a kulcsa, akkor meglehetősen ellentmondásos, a demokratikus jogállami berendezkedéseket befolyásoló folyamatok indulhatnak és indulnak is el.
Manapság a két legnagyobb veszély, amely a média szabadságát és közvetve az uniós polgárok hiteles tájékozódási jogait veszélyezteti, az állami befolyás erőteljes növekedése illetve a közösségi tartalmak buborékosodása.
Mit jelent ez a kettő? Az állam és közvetve a kormányon levő pártok vagy érdekcsoportjaik, piacgazdasági körülmények között, de költségvetési forrásokat felhasználva, igyekeznek felvásárolni a média jelentős részét, majd ezeket úgy összpontosítani és olyan csatornák felé terelni, amelyeknek mindenekelőtt központi és a nap bármelyik órájában jól irányítható és ellenőrizhető a forrásuk.
Az újságírói, szerkesztői függetlenség ez esetben majdhogynem egyenlő a zéróval. Megélhetési kényszerek miatt is a médiamunkásokat propaganda eszközökké silányítják. Már pedig a propaganda alapvető célja nem változott: a legkisebb témát is addig kell súlykolni, amíg az a befogadó fejében az egyetlen és elfogadható nézetté válik. A még mindig tartó lengyelországi médiaháború háttere is itt keresendő, más példákről nem is beszélve.
A buborékosodás pedig nem más, mint a társadalomkutatók által jól ismert jelenség: a kommunikációban is a hasonlóságok vonzák egymást, így a világhálós közösségi oldalak olvasói, hallgatói, nézői rendszerint azokat a tartalmakat részesítik előnyben, amelyeket közelebb éreznek magukhoz és a többiekről lemondanak. Igy nem a valóság, hanem annak csupán egyetlen, eltorzított szelete lesz az uralkodó.
A készülő új, európai jogszabály, amelyet az Európai Parlamentnek és az unió Általános Tanácsának is el kell fogadnia, sorra veszi és igyekszik szabályozni a média működésének majd valamennyi szakaszát.
Hogy nagy vitát fog kiváltani, az nem kétséges, hiszen az egységes európai törvényhozás és a szuverenisták közötti nagy csatáknak ezáltal újabb fejezete nyílik meg.
Szerencsére csak a szó és az érvek fegyvereivel.