Az elmúlás, a magyarság eltűnésének szimbólumává tette az első román világban Jékely Zoltán a marosszentimrei templomot róla írt soraiban: „Tízen vagyunk; ez a gyülekezet, … // … tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr.” Pár évtized teltén Ferenczes István dühtől feszülő versében már arról ír, hogy „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs. / Legnagyobb hiányzó maga az Úr.” Hosszú évekig valóban úgy látszott, hogy a lassú enyészeté a Hunyadi János által a szebeni győztes csatában szerzett győzelméért, hadi sikeréért hálából újjáépített istenháza a térség magyarsága romlásának tanúja volt, a közösség megfogyatkozását, erejének gyengülését jelezte elhanyagolt környezete, málló fala, zárt ajtaja. S mikor már mindenki lemondott róla, Gudor tiszteletes úr megkereste és megtalálta a templom megmentésének módját: régi pompájának visszaadása a környék magyarságának életkedvét is meghozta, s a száz éven át üres templom havonta hívekkel – azaz élettel – telik meg. Tehát az Úr visszaköltözött a hajlékba, és visszatalált hozzá és nyelvéhez a környék maroknyi magyarsága.
Marosszentimrén ismételten elveszettnek hitt csatát nyertek. Hunyadi bőkezűen segítette a csíksomlyói templom építését is hálából a már említett győzelemért. A török-tatár támadásait – bár gyakran elszenvedte – mégis átvészelte a környék magyarsága. Az őt megtartó egyházat azonban a nacionalista-kommunista hatalom igyekezett háttérbe szorítani, ellehetetleníteni működését, a ferencesek kálváriája talán éppen a huszonnegyedik órában ért véget a rendszerváltáskor. Újjászületett a rend, újjászületett Csíksomlyó, megsokszorozódott a kegyhely vonzereje, évente százezrek által felkeresett nemzeti zarándokhellyé tette a közös ima, a keresztény hit. Itt is vesztésre kárhoztatott csatát nyert a magyarság, bizakodást, jövőbe vetett hitet nyújtva számára, erőt adva az elidegenedéssel, az önzéssel, a pénz előbbvalóságával vívott küzdelemben.
Gudor tiszteletes hitt a sikerben, a csíksomlyói ferencesek is hittek abban, hogy fáradozásuk gyümölcse beérik, hogy kisebbségi létünk nem föltétlenül átok, áldás is lehet, ha mi magunk is azt akarjuk, és akár többletfeladatokat vállalva teszünk is azért, hogy áldássá váljék.
E két történet a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete legújabb, adventben megjelent kötetében olvasható. A szakmai szervezet tiszteletbeli elnöke, Galbács Pál nyugalmazott televíziós újságíró ötlete alapján megszületett Kárpátországi szolgálat című kötet immár a negyedik az egyesület gondozásában megjelent könyvek sorában, korábban már jelent meg glossza-, publicisztika- és tárcagyűjtemény, valamennyinek szerzői a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban élő és dolgozó magyar újságírók.
E legújabb kötetben olvasható interjúk sora igazolja, hogy történelmi egyházaink sajátos eszközeikkel a közösséget – a hívek közösségeiből álló nemzeti közösséget – szolgálják. Legyenek ezek a haza által kényszerből elhagyott közösségek, vagy legyenek a hazát elhagyni kényszerülő közösségek.
S a beszélgetésekből az is kitűnik, hogy csodák még vannak, ha hiszünk bennük, akár tetszhalott állapotukból is feléledhetnek a közösségek: amíg templomaink élettel teltek, hálaimától és dicsőitő énektől hangosak, addig nem kell a jövőért aggódni: tenni kell érte és meg kell élni.
Ezt sugallja Marosszentimre új szimbólummá nemesedése, erre biztat Csíksomlyó kisugárzása: mi nem az elmúlás, hanem a jövő közössége vagyunk.