A kérdés szinte költői, ugyanis a válasz a következő kijelentésre egyszerűsíthető le: deklaratív szinten mindenünk a múlt megőrzése, amikor azonban tettekre lenne szükség, inkább kifogásokat keresünk. Persze, nagyon sarkított, leegyszerűsített a válasz, a valóság sokkal árnyaltabb, emlékének megőrzésre méltó nagyja és emlékőrzője válogatja, viszont tény, hogy gyakran nem tud mit kezdeni egy-egy település, közösség, szervezet, közület jeles szülöttje emlékével, hagyatékával. Emlékápolás, emlékőrzés mint olyan létezik, de kimerül annyiban, hogy kerek, nagyon kerek évfordulók alkalmával ünnepi beszédek hangzanak el az emlékhelyen, kulturális műsor és egyházi áldás kíséretében, koszorút, virágot helyeznek el a hivatalosságok és pár civil, majd szűk körű szeretetlakoma zárja az emlékezést. Ez valóban szükséges, de nem elégséges cselekedet az emlékápolás szempontjából.
Murádin Jenő művészettörténész szavait idézve: „A csíki székelység három kiemelkedő jelentőségű festőt tart számon, akik nagyjából a két világháború közti időszakban éltek, vagy egy kicsit tovább tart – egészen a múlt évszázad hetvenes éveiig nyúlik – életpályájuk. Nagy Imréről, Nagy Istvánról és Márton Ferencről van szó, ők a klasszikus jelentőségű alkotói ennek a közösségnek.” Az emlékőrzés szempontjából hármójuk közül talán Nagy Imre van a legszerencsésebb helyzetben, ugyanis életműve jórészt egyben van, s még éltében galériát építettek ennek az életműnek a kiállítására, bemutatására. Házát, annak berendezését is a közösségre hagyta, így adott minden ahhoz, hogy megmaradjon a köztudatban művészete, annak jelentősége. Sajnos, az elhúzódó infrastrukturális beruházások ellehetetlenítették a galéria és az emlékház működését, majd az ugyancsak elhúzódó korszerűsítési munka miatt késik a létesítmény megnyitása. De van remény arra, hogy előbb-utóbb a művész végakaratának betűje és szelleme tiszteletben tartásával újra megnyílik a nagyközönség előtt a létesítmény. Idén Nagy István születésének 150. évfordulóját és Nagy Imre születésének 130. évfordulóját ünnepeltük, a jövő esztendőben lesz Márton Ferenc születésének 140. évfordulója. A Nagy István-évforduló a jubileum okán nagyobb publicitást kapott, átfogó, megérdemelt nemzetközi visszhangot kiváltó kiállítás nyílt alkotásaiból a Csíki Székely Múzeumban; Nagy Imre ünneplése azonban – a már említett okok miatt is – nagyon mérsékeltre korlátozódott, pár sajtómegjelenésen és az emlékháznál szervezett eseményen kívül nem sokan foglalkoztak vele. Holott mindkét művész munkássága, annak jelentősége okán nagyobb figyelmet, állandó és következetes odafigyelést érdemelne. S mint már említettem, míg Nagy Imre esetében van remény arra, hogy ismét bekerüljön a kulturális és turisztikai körforgásba az emlékház és a galéria, Nagy István emlékezetével nem tudunk mit kezdeni. Igaz, hogy szülőfaluja általános iskolája és a megyeszékhely művészeti iskolája a nevét viseli; s az is igaz, hogy szülőfalujában, Csíkmindszenten emlékoszlop áll a volt szülői ház szomszédságában, nem messze tőle pedig emlékházat létesítettek – sem az évforduló évében, sem azon kívül nem sikerült érdemben tenni annak érdekében, hogy ezek a helyek ismertté, népszerűvé, a turisták körében is keresetté váljanak. Való igaz, ehhez pénz kellene, bizonyára nem is kevés. A sok pénz mellé még több kreatív ötlet. Jó példáért nem kellene messze menni, ugyanis a csíkszeredai múzeum várostörténeti kiállítása, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum, vagy a szépvízi határőrközpont is bebizonyította, hogy sok, értékes, szemet gyönyörködtető, kézzelfogható kiállított tárgy nélkül is lehet érdekfeszítő kiállítást létrehozni és felkelteni iránta a nagyközönség figyelmét. Valami hasonlót kellene tenni Mindszenten is, jobban kiaknázni Nagy István emlékezetét. Az évfordulót lekésték, de Nagy István nemcsak jubileumok alkalmával időszerű, munkássága referencia a XX. század magyar művészetében. Még van idő ahhoz, hogy Márton Ferenc évfordulóját alaposan előkészítsék a szülőfaluban, Csíkszentgyörgyön, az emlékezés ne korlátozódjék a fesztivizmusra, hanem legyen a mindennapok része. S akkor nem kellene költői kérdéseket tegyünk fel önmagunknak.