Furcsa nyelvi szokás kezdett elterjedni nálunk: az idősebbeket egyszerűen néninek, bácsinak szólítják a hivatalokban, orvosi rendelőben, utcán. S nem öregemberekről és öregasszonyokról van szó, hanem a pult vagy az íróasztal másik felén ülőnél pár évvel korosabb személyekről. Ráadásul ebben a néni, bácsi – súlyosabb esetben nénike, bácsika – megszólításból nem kis adag lenézés, lekezelés, kioktatás hallható ki. S a megszólított néni-bácsi, nénike-bácsika ritkán kéri ki magának a sértő hangnemet, mert többnyire kiszolgáltatott helyzetben van az ügyét intéző, számláit vezető hivatalnokkal vagy az egészségi állapotát megvizsgáló orvossal és a neki segédkező nővérrel, vagy gyógyszerét kiadó gyógyszertári alkalmazottal szemben. Ha kikéri magának a megszólítást, rosszalló tekintetek, netán megjegyzések kíséretében akadozik az ügyintézés, növekedik a várakozási idő a pult vagy a rendelő ajtója előtt.
Hasonló jelenség tapasztalható az oktatási intézményekben is, a dadák, óvónők, tanítók, tanárok egy része egyszerűen anyukának vagy apukának szólítja a gondjaira bízott gyermek szüleit, holott tudja – vagy legalábbis illene tudnia pár találkozás után – a szülők nevét. Ha a keresztnevét nem is, de legalább a családnevét. S már elegendő is a megszólításhoz, például Kovács úr, vagy Kovács asszony, netán: kedves Kovácsné. De megteszi az uram, asszonyom is. Nem ártana tisztázni már az első találkozás alkalmával, hogy miként szólíthatják egymást, így bizonyára elkerülhető volna a lekicsinylő, lenéző, kioktató – vagy legalábbis annak tűnő – megszólítás, a pedagógust sem illetnék az udvariatlan jelzővel.
Ugyanígy kellene eljárni az orvosi rendelőkben is, ugyanis ott még kiszolgáltatottabbnak érzi magát az ember: nem elég, hogy kellemetlen, fájó, gyakran mások elől titkolt bajait osztja meg a nővérrel, orvossal, még meg is alázzák egy bárdolatlan, lekezelő megszólítással. S azzal máris oda az orvos és beteg közötti bizalom…
Harminc évvel idősebb volt a házunkat gyakran felkereső nyugdíjas, aki hol segítő kezet nyújtott, hol megszívlelendő tanácsot adott, hol csak egy rövid beszélgetésre vagy egy kupica pálinka elkoccintására – azaz társaságra – vágyott. Ő kérte, hogy Lajos bácsinak szólítsuk. Ő is engem bácsinak szólított, feleségemet meg néninek, de számára a bácsi és a néni megszólítás a tisztelet jele volt. A kölcsönös tisztelet jele. Mert a tisztelet csak kölcsönös lehet, nem követelhet magának tiszteletet, aki maga is nem tanúsít hasonló magatartást, érzést.
Mint említettem, furcsa a bácsizó-néniző, anyukázó-apukázó nyelvi szokás, de tükrözi a társadalom, a közvélekedés mai állapotát. Tükrözi az egymás iránti empátia és tisztelet hiányát, tükrözi azt a mentalitást, miszerint az ember minél idősebb, annál haszontalanabb tagja a társadalomnak. Tükrözi azt a nézetet, hogy a korosabb személy már nem teljes értékű, mert teste megkopott, s egyre szaporodó nyavalyái vannak. Ezt tetézi az a képzet, hogy ha már nyugdíjas az idősebb, akkor teljesen fölöslegessé vált, ugyanis nem termel, csak fogyaszt, s ezt a fogyasztást – azaz fölösleges pénzköltést – az aktív fiatalok által befizetett társadalombiztosítási hozzájárulásból finanszírozzák.
Mi lenne a megoldás? Tanuljunk meg ismét megszólítani egymást. Tanuljuk meg, hogy nem tegezhetünk mindenkit, csak ha felkértek rá; tanuljuk meg, hogy a nőket asszonyom-nak, a férfiakat uram-nak szólítjuk; tanuljuk meg, hogy a pult vagy íróasztal túloldalán nem egy arctalan ügyfél vagy beteg áll, hanem egy ember, akinek önérzete, méltósága van, s akinek bizalmat, tiszteletet kell előlegezni mindaddig, míg be nem bizonyítja, hogy méltatlan rá. Mert – mint már mondtam –, a bizalom és a tisztelet csak kölcsönös lehet.
Tehát ne hódoljunk a nálunk is terjedő furcsa nyelvi szokásnak, a hivatalokban, orvosi rendelőben, az utcán ne szólítsuk az idősebbeket néninek vagy bácsinak.