Ma olyasvalakiről lesz szó, aki az első magyar regény szerzője, sőt nyelvújítóként is maradandót alkotott. Dugonics András piarista szerzetesről, íróról, egyetemi tanárról van szó, aki kétszáznyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1740. október 18-án született Szegeden. Ősei dalmát kereskedők voltak, a török kiűzése után telepedtek a Tisza-parti városba.
A magyar nyelvújító mozgalom egyik úttörőjeként szembeszállt a kalapos királyként is emlegetett II. József 1784-ben kihirdetett nyelvi rendeletével, miszerint a latin helyett a német lett a hivatalos nyelv Magyarországon.
A nyelvrendelet miatt rengetegen tiltakoztak, például sok szülő nem engedte iskolába a gyermekét, a mai rész főszereplője pedig nem volt hajlandó német nyelven oktatni az egyetemen. „Ropogott a német szó, hozzá nem szokhattak” – jegyezte fel akkoriban Dugonics, aki az idegen szavaknak nagy ellensége, az új szavaknak, magyaros mondásoknak, szokatlan jelzőknek, eredeti hasonlatoknak lelkes barátja volt.
Azt vallotta, hogy „nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és tudománnyal forgolódjon az ember”. Régi szavakat keltett életre, tájszavakat használt, ugyanakkor képzéssel és elvonással alkotott fogalmakat is népszerűsített.
A magyar irodalom jó néhány új szót és kifejezést köszönhet neki, sőt a matematikai szaknyelvben még ma is használunk általa alkotott szavakat, például egyenlet, gömb, gyök, hasáb, háromszög, henger, köb, sugár és kör. A kör szót egyébként a körék szóból rövidítette le, mivel világéletében szögedi tájszólásban beszélt.
Most pedig ideje rátérni az Etelka című első valódi magyar regényre, amelyet 1786-ban fejezett be Dugonics. Bár a cselekménye a honfoglalás korában játszódik, II. József németesítő politikája ellen íródott, ezért a cenzúra csak két évvel később, 1788-ban engedélyezte a mű megjelenését. Mellesleg az Etelka név is ebben a regényben született, miután a szerző átalakította az ősi hun Etele férfinevet.
Dugonics András életének utolsó éveiben a történetírás és folklórkutatás iránt is érdeklődött, az ő nevéhez fűződik a Magyar példabeszédek és jeles mondások című gyűjtemény, amely két évvel a halála után, 1820-ban jelent meg.