Magyarországot a NER, azaz a Nemzeti Együttműködés Rendszere tartja rendben. A nemzeten nem pusztán az állampolgári közösséget, de a nyelvi-kulturálisat is illendő érteni. Ráadásul magyar útlevelünk is lehet. Sőt, az országgyűlési választásokon szavazhatunk is. (Nem kérdéses, hogy kikre). De számos jel utal arra, hogy a többség, mármint a magyar állampolgári közösség bizonyos vonatkozásokban nem tart igényt a véleményünkre. Politikai pártállástól függetlenül.
A világ dolgairól lehet ugyan véleményünk. De azt okosabb, ha megtartjuk magunknak. Pedig optimista számítások szerint a magyarság egyötöde a határokon kívül él. Normális esetben kölcsönösen részt vehetünk egymás életében és a látvány szintjén veszünk is.
Erre azonban minden jel szerint csak akkor van jogunk, ha elkötelezzük magunkat valamely hatalomnak. Az Árnyékról (mint kormányról) ne is beszéljünk, mert annak aztán tényleg nem is létezünk. Még az árnyék árnyékaként sem. Vannak sajtóorgánumok és szerzők, akik – vagy az egyik, vagy a másik tábor nézőpontjából – csak akkor számíthatnak, ha a NAGY MAGYAR BELHARC valamely frontján hasznavehetőnek bizonyulnak. Ők vannak. Csupán két eklatáns példa: Parászka Boróka a HVG-ben és lelkes színész-zsurnalisztánk vagy zsurnaliszta-színészünk (nehéz eldönteni) Madarász Lóránt. A Hír TV-ben.
Aki sem-sem, az válaszra sem nagyon tarthat igényt. Rendszerváltás ebben sem igazán következett be…
Igaz ugyan, hogy a médiában, mi, határon túli közmagyarok is sűrűn jelen vagyunk. A legfőbb eseményekről gyakorlatilag minden adó tudósít. (A kivételeket ismerjük…) De mintha – ezt is sokaktól hallom – a mi véleményünkre nem nagyon lenne szükség. Ez sem újdonság. Egy kisebbséginek akkor lehet esélye, ha lófejhosszal jobb a többséginél. Még ha éppenséggel a többség kisebbsége is. És ez végül is igazságos. Ha meg akar maradni, akkor legyen jobb! Itthon is és otthon is…
Saját érdekében. Nem tudom megítélni, mennyire valóságos az információ. Velem ez ritkán esett meg, de vannak, akik arról panaszkodnak, hogy magyar lapoknak írt szövegeikre válasz sem érkezik. Pedig néhány mondatban is tisztázni lehet: mi és miért nem illik a koncepcióba. Végső esetben elegendő két szó is: az igen vagy a nem. Panaszra persze így sincsen ok. A határon túli magyarság kérdése rangjának illően van jelen a magyarországi nyilvánosságban. Ettől azonban még igaznak tűnik a panasz, hogy Magyarországon időnként (főként a kormánypártiak, de nem csupán) díszkriminálnak minket, idehaza pedig (nem csak az ellenzékiek) diszkriminálnak.
S még csak meg sem sértődhetünk. A különbség csupán egy ékezet.