Az előttünk járó költőkről gyakran kiderül, hogy próféták voltak. Így prófétált 1989 decemberében, a szabadulás-érzet bódító pillanatában Kányádi Sándor:
„de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg”
Az Egyesült Államokat felforgató sorozatos lázongások, a múlt eltörlésére törekvő nyugati szoborrongálások, az emberi civilizáció eddig értékesnek tartott tárgyi és szellemi kincseinek disznók elé hányása azt sejteti, hogy ismét kigördült a depóból ama vörös villamos. És félő, hogy önjáróvá válik.
Akik az emberi együttműködés és szolidaritás helyett az aktivizmusra esküsznek, azok a fiatalok, akiknek semmilyen tapasztalatuk nincs a kommunizmus valóságos arcáról egyre inkább elköteleződnek a radikális baloldali eszmék mellett. A Victims of Communism Memorial Foundation évente végez el egy felmérést a szocializmus és a kommunizmus amerikai elfogadottságáról. A millenniumi generáció (23-38 éves korúak) 70 százaléka tartotta valószínűnek azt, hogy szocialista jelöltre szavazzon. Ezen belül 10-ről 20 százalékra emelkedett azok aránya, akik nagyon erős valószínűséggel szavaznának szocialista politikusra. Mi több, 28-ról 36 százalékra növekedett a kommunizmust támogatók aránya a millenniumi generációban.
Közülük kerülnek ki azok, akik miközben Kolumbusz, Cervantes, Churchill szobrait gyalázzák meg – valamiféle felsőbbrendű moralitásra hivatkozva – egyre inkább istenítik a vörös villamos vezetőit. Szobrot állítanak nekik.
Így avatták fel Gelsenkirchenben Nyugat-Németország első Lenin szobrát.
„Most akkor a Sztálin-szobor lesz a következő?” – kérdezték aggódva a német polgárok közül sokan. Azok, akiket erkölcsi nulláknak-hulláknak nevez a szélsőbal és hova tovább nem csak az. A gelsenkircheniek történelmi és műemlékvédelmi érvet is felhoztak a Lenin-szobor ellen, de hiába: kifogásaikat a bíróság nem tartotta aggályosaknak. „Születésének 150. évfordulója előtt néhány héttel Vlagyimir Iljics Lenin újabb hatalmas győzelmet aratott” – örvendezett a bírósági döntés után Németország Marxista–Leninista Pártja.
És Lenint – szinte természetszerűen – megelőzte Marx rehabilitálása: a filozófus szülővárosában, a luxemburgi határnál fekvő Trierben.
Bizonyára elfogult vagyok, életem első negyedszázada, amit a kommunizmusban éltem le nem avat objektív véleménymondóvá. De a szubjektíven formált, tapasztalatokra alapuló sejtésem a kommunizmussal kapcsolatban talán mégis közelebb áll a valósághoz, mint azoknak a tízen- vagy huszonéveseknek a bizonyossága az üdvözítő eszméről, akik egyetlen percig sem élvezhették áldásait.
Némiképpen árnyaltabban fogalmazott a sakkvilágbajnok, Garri Kaszparov, aki úgy vélte, hogy a kommunizmus olyan, mint egy autoimmun betegség: nem önmagában véve halálos, de olyannyira legyengíti a szervezetet, hogy az könnyen áldozatul esik bármi más nyavalyának. Az egyén szintjén elsorvasztja az emberi lelket, közösségi szinten pedig elértékteleníti a sikeres, szabad társadalom értékeit.
Meglehet, hogy a vörös villamos csak a forradalmi hévtől fűtött fiatalok álmában csöngetett egy picit. Ám a baloldali radikalizmus újjászületése, az anarchizmus erősödése, az erőszak térnyerése nyugtalanító. Próbálom elhessegetni a korábbi Ady-próféciát:
„Sohse hull le a vörös csillag:
Nap, Hold, Vénusz lehullott régen
S ő dölyföl a keleti égen.”
Talán azért a költői próféciák mégsem válnak mind valóra… Talán az a francia forradalom idején született felismerés sem igazolódik maholnap, hogy az atyák-anyák kivívják szabadságukat, a fiak-lányok elherdálják, az unokák pedig újra rabságban élnek. Igaz, hogy ezt hozta eddig mindig a történelem: a rend nélküli szabadság fiai a szabadság nélküli rendbe kormányozzák a világot, talán egyszer másként lesz.