Ess, havaz, így lesz tavasz – mondogatta volt nagymamám, mert a nagymamák, általában az idősek bölcsek. Bölcsek, mert sok mindent értek és tapasztaltak. Megértek és megtapasztaltak. Tudják, hogy mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni. Nem olyanok, mint mi, fiatalabbak, akik türelmetlenek vagyunk, mindennel úgy vagyunk, hogy „Add meg, Uram, de most mindjárt!” Karácsonyra így rendelnénk magunknak havat, mert hát milyen csúnya a fekete karácsony; ezt a havat megtartanánk szilveszterre is, mert hát milyen is lenne egy hó nélküli szilveszter. Vízkeresztre azonban már egy szikra havat sem kívánnánk, mert unalmas reggelente havat seperni a járdáról, nem szeretünk csúszkálni sem a járdán gyalogosan, sem az úttesten autóval. S ha már havat sem kérünk, akkor hideg se legyen, hogy ne kelljen behúzott nyakkal járni ebben a tiltásokkal tarkított világban, meg hát a tüzelő se fogyjon olyan rohamosan. Vagy havat kérnénk, jó sokat, ha éppen síelni szeretnénk a hét végén, de az a hó lehetőleg csak a pályán legyen, nehogy már havas, csúszós úton kelljen a hegyi utakon araszolni a sípályáig és vissza.
A télen sírtunk, hogy nincs hó, vagy nincs elegendő. Ha meg lehavazott, az volt a baj. Miért épp most és miért épp ennyi? Aztán jött a hirtelen érkező tavasz, kirügyeztek a fák, de újból fagy, hó lepett meg, a reggelek hűvösek voltak, nem ritkán jeget kellett kaparni az autó szélvédőjéről, délre meg akár húsz fokot is melegedett az idő. Élveztük a napsütést – noha ennek a napnak még foga van –, átjárta testünket a meleg, de közben így is nyavalyogtunk, hogy „Még a köveket is felmorzsolja ez a nagy hőmérsékletingadozás, nemhogy a törékeny, tavaszra amúgy is legyengült emberi szervezetet!”.
Holott az idősek bölcsessége arra kellene tanítson, hogy ne gondoljuk túl a dolgokat, ne próbáljuk a természet rendjét mi magunk megszabni, meghatározni, befolyásolni, bármennyire is szeretnénk azt. Szeretnénk, mert pillanatnyi érdekeink, hangulatunk azt kívánná.
Még szerencse, hogy a természet végzi a maga dolgát, saját rendje szerint jár el, betartja a ciklikusságot: a tél után tavasz következik, a maga átmeneti, szeszélyes, bolondos időjárásával, fagyos szentjeivel; aztán a tavasz észrevétlenül nyárba hajlik, pazar napsütéssel, futó záporokkal, vagy akár kitartó esőzésekkel; a nyarat az ősz követi, szinte észrevétlen az átmenet, csak azt vesszük észre, hogy egyre több a hideg hajnal és egyre alacsonyabb a reggeli-esti hőmérséklet, meg hogy a sárga és a barna millió árnyalatába megy át a fák zöldje; végül az ősz beletorkollik a télbe, a táj tarkából hófehérre vált. Vagy fagyos szürkére. Mikor hogy…
Gyakran méltatlankodunk az időjárás alakulása kapcsán, legtöbbször elégedetlenek vagyunk, mást szeretnénk, mint ami éppen van. S ha már mást szeretnénk, próbáljuk keresni a módját annak, hogy mindig mindent befolyásoljunk ellenőrzés alatt tartsunk, mert elhitették velünk és mi elhittük, hogy az ember, az emberi elme mindenre képes, akár a világ megváltoztatására. Nos, ez részben be is igazolódott, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy mennyi mindent sikerült fejre állítanunk magunk körül és önmagunkban. S ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, vagy ahogy elterveztük, máris kudarcélményünk van és frusztráltak vagyunk.
Holott nem kellene mást tennünk, mint újra megtanulni együtt élni a természettel. Ismerni és tiszteletben tartani a természet törvényeit. Megismerni annak üzeneteit, jelzéseit. S leszokni arról az igényről, hogy nekünk mindent uralni kell. S tudomásul venni az idősek tapasztalatokon alapuló bölcsességét, miszerint „Ess, havaz, így lesz tavasz”…