Kikelet és felleg… Az irodalmias stílus két olyan kifejezése, amelyet a hétköznapokban ritkán vagy egyáltalán nem használunk, azonban mindannyian tudjuk, hogy melyik mit takar. A tavasz jelentésű kikelet szavunk már előkerült március 2-án, a felhő szinonimájaként használt fellegről viszont még nem esett szó. A Nyelvművelő kéziszótár szerint „a szépirodalmi nyelvnek, különösen a XIX. század irodalmának bizonyos szavai, kifejezései felbukkannak mai, nem szépirodalmi szövegekben is”. Közéjük tartozik például a feleség egyik rokon értelmű szava, a hitves, a megölel jelentésű keblére ölel valakit, illetve az e sártekén, azaz ezen a földön, földgolyón vagy világon.
„Az efféle emelkedetten választékos, fennkölt szóhasználat olykor helyénvaló lehet, például a szónoki nyelvben vagy a nemes publicisztikában. Egyebütt azonban mesterkélten hat, dagályossá teszi a stílust. A beszélt nyelvben pedig semmiképp sem alkalmazható a nevetségessé válás kockázata nélkül!” – olvasható a Nyelvművelő kéziszótárban.
Most pedig áttérek az irodalmi nyelvre, amely a nemzeti nyelv irányító fő típusa, főleg írásban. De még a művelt köznyelvvel szemben is van tere a beszélt irodalmi nyelvnek.
Mit kell tudnunk még róla? A szakirodalom szerint „nyelvünk először írásban egységesült néhány főbb regionális nyelv és nyelvjárásterület sajátságait ötvözve úgy, hogy benne szűk körre szorultak az ingadozások, a vagylagosságok. Az irodalmi nyelv a nemzet tulajdona, átfogja az egész magyarságot mint a gondolatközlés és érintkezés eszközrendszere”.
A nyelvművelők felhívják a figyelmet arra, hogy az irodalmi nyelv nem egyenlő a mindenkori szépirodalom nyelvével. „Bár az írók tekintélyükkel kétségtelenül hatnak az irodalmi nyelvre, sem művészi alkotásaik szövege, sem értekező prózájuk nem üti rá mindenre az irodalmi nyelv pecsétjét.”
A kettő közötti különbséget így vázolja fel a Nyelvművelő kéziszótár: „Az irodalmi nyelv eredetiségében, színességében kevesebb, érvényességi körében viszont több a szépirodalmi nyelvnél. Több is, kevesebb is a köznyelvhez viszonyítva is. Az utóbbinál gazdagabb a régies és választékos elemek használatában, de alighanem szegényebb a bizalmas, a családias, a tréfás, a gúnyos árnyalatok kifejezésében.”
Felvetődhet a kérdés, hogy a nyelvművelők miért törekednek az irodalmi nyelv terjesztésére? Nem szőrszálhasogatásból, hanem azért, mert ez a fő nyelvváltozat, a nemzeti egység szükségszerű velejárója. Ugyanakkor emeli az érintkezés emberi szintjét is, és kiválóan szolgálja a minél tökéletesebb megértést a beszédpartnerek között.