A vidéknek, szellemi értelemben, mindig meg volt és ma is meg van a maga kockázata. Az elszigeteltség. Hiába olvas valaki sokat, hiába böngészi a közösségi oldalakat vagy csemegézik a világhálón, ha élőszóban nem beszél más emberekkel, ha nem fedez fel közelebb vagy távolabb más értékeket, akkor rövidebb vagy hosszabb idő alatt hajlamos arra, hogy a legjobbnak, a legszebbnek, a legmegfelelőbbnek, az egyetlen, felülmúlhatatlan valóságnak tartsa mindazt, ami közvetlen közelében van. Voltaképpen a versenyhelyzetnek ez a hiánya szüli a provincializmust, amihez nagyon könnyen hozzá lehet szokni, hiszen kényelmes, mindig elő lehet húzni a már bevált sémákat, az ismételgetések nem igényelnek különösebb szellemi munkát és végül az ember csalhatatlannak hiszi magát, úgy érzi, hogy mindig ő tartja kezében az igazság aranykulcsát.

Amikor 1998-ban Csíkszereda akkori vezetése úgy döntött, hogy hivatásos önkormányzati színházat létesít, majd előzetes megbeszélések után elutaztak Szatmárra, hogy meggyőzzék Parászka Miklóst, az Északi Színház akkori igazgatóját, segítsen az indulásban, a társulat megalakításában, többen csóválták a fejüket a városban, annak ellenére, hogy itt már a rendszerváltás előtt is létezett egy hosszú éveken át működő amatőr színházi társulat, az erdélyi állami magyar színházak pedig vendégjátékaik során mindig elhozták a legjobb előadásaikat.

Amint már kész tervekkel megérkezett a leendő színházigazgató és néhány frissen végzett vagy kisebb-nagyobb tapasztalatokkal rendelkező színész, akkor a még létező Csíki Televízióban legalább két órás élő adásban beszéltük ki a témát, hadd hallja-lássa mindenki, hogy a központiság lebontása jegyében itt mi készül.Vitatkoztunk akkor a vidékiességről, a várhatóan szegényes színházi kelléktárról, a repertoár kialakításáról, hiszen a szűk színészgárda eleve megszabja, hogy mi kerülhet színpadra, a költségvetési háttérről, a fenntartók lehetséges beavatkozásáról a műsorrend összeállításába, arról hogy a színház ne valamiféle feltűzendő érem legyen a városvezetés mellén és szóltunk nem utolsósorban a közönségről.

Jól emlékszem, hogy Parászka Miklós akkor két fontos érvre támaszkodott: az értékteremtés, a művészi igényesség bármilyen színházi műfajnak a sajátja lehet, hogyha az alkotók eleve ezzel a küldetéstudattal indulnak, a közönséget pedig fokról-fokra, lépésről-lépésre, évről-évre, nemzedékről-nemzedékre be lehet vonzani a nézőtérre.

És neki lett igaza, hiszen sokan beszéltek erről a hét elején, amikor a már nyugdíjas Parászka Miklóst köszöntötték hetvenedik születésnapján, aki a Hegedűs a háztetőn előadására érkezett a városba, amelyet tizenhat esztendővel ezelőtt, ugyanezen a színpadon maga is megrendezett. Most konstancai vendégrendező, bukaresti diszlettervező és kolozsvári koreográfus biztosította az előadás frissességét és még inkább aláhúzta azokat a szavakat, ahogyan Veress Albert jelenlegi színházigazgató fogalmazta meg tömören, hogy mit tanult az elődjétől: az előadás a legfontosabb!

Azaz – és ezt már én teszem hozzá – emellett eltörpül bármiféle szakmai vagy emberi vita, a közönség csak azt látja, ami a színpadon van és nem azt a háttérmunkát,  amely lépésről-lépésről, olykor érzékenységeket is sértegetve épít fel egy előadást.

A Marosvásárhely melletti Jeddről egy estére visszaérkezett Parászka Miklósnak sokan kivántak hosszú életet nem csupán egy kézszorítással, hanem videóüzenetekkel Erdély és Európa több városából is. Igazolva, hogy a színészekkel, az ügyviteli háttérrel és a műszaki személyzettel együtt két évtized után is jól működő intézményt hozott létre. Vidéken – nem vidékiest. És csak az tehet így, akinek élete volt és maradt a színház.