Lejárt az idei pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklat. Rendben, mindenféle felhajtás nélkül. Holott fokozott érdeklődés előzte meg a jelentős egyházi eseményt. Jelentős egyrészt önmagában, de jelentős az általa megmozgatott hatalmas embertömeg révén, ez által pedig fokozódik a jelentősége a nagy tömeg jelenlétét kihasználni vágyók – kereskedők és mindenféle lélekkufárok – körében.
A fokozott érdeklődés minden évben megvan: a rendszerváltás előtti időszakban a hatóságok követték fokozott figyelemmel az eseményt és annak résztvevőit, az akkori figyelők egy része ma a templomok első padsorában ülve húzza magára az oltárterítőt. Ha megtérésük őszinte, ám tegyék… A kilencvenes évek elején is fokozott volt az érdeklődés a hatóságok és a többségi nemzetféltők részéről – olykor ez a két kategória egy és ugyanaz volt: lelkesen számolták a magyar és a székely zászlókat, majd a számadatokkal alátámasztották az ország testi épségét féltő teóriájukat. Azokban az években még exponenciálisan nőtt a zarándoklatra érkezők száma. Olyannyira, hogy immár nem a kegytemplomban vagy a templomkertben kellett megtartani a búcsús szentmisét és az azt követő kikerülést – ahogy itt nevezik a körmenetet –, hanem új helyszínt kerestek az esemény számára: a két, köztiszteletnek örvendő néhai ferences szerzetes, Albert atya és József atya, valamint az akkori tartományfőnök Domokos atya, meggyőzve egyházi elöljáróikat és a világi hatóságokat, új helyre vezérelték a hívek tömegét: a Kis- és Nagysomlyó hegy közti nyeregbe. Megtartották a búcsú hagyományait tükröző külsőségeket, mint az alfalvi keresztalja felvonulásának elsőségét, illetve a búcsú jelképei, köztük a labarum körmenetben való vitelét, de a szentmisét új helyre költöztették. Az egyházi elöljárók akkor attól tartottak, hogy a zarándokok, illetve a velük együtt érkező kíváncsiak, nehogy az eseményhez méltatlan módon viselkedjenek, ne tekintsék szabadtéri pikniknek vagy majálisnak a búcsút. Félelmük alaptalannak bizonyult, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő mindegyikében – kivéve a tavalyi évet, amikor a világjárvány miatt tömeges zarándoklat nélkül, a kegytemplomban tartották meg a búcsús szentmisét – zarándokok tízezrei szentelték meg imájukkal a helyet. Tehát a somlyói nyereg megszentelt hely.
Fokozott érdeklődés előzte meg az idei zarándoklatot, s ez az érdeklődés inkább a világjárvány okozta helyzetből, s az annak kezelésében tapasztalt hatósági magatartásból fakadó bizonytalanságból fakadt. Még napokkal a búcsú időpontja előtt kérdéses volt, hogy lesz-e szabadtéri mise, s ha igen, milyen feltételekkel lehet majd azon részt venni. A kegyhely őrei, a ferences szerzetesek minden eshetőségre igyekeztek felkészülni, s a helyi és megyei hatóságok is próbálták segíteni őket ebben a munkában.
Némi feszültséget okozott és a közösségi médiában indulatoktól fűtött kommentárözönt váltott ki a hatóságok igyekezete, miszerint az oltással még nem rendelkező, de azt igénylő zarándokok, a kegyhelyet felkeresők számára megteremtse az oltási lehetőséget. Kínos volt olvasni, mindazt a szennyet, amit a meggyőződéses oltásellenesek írtak, nekiesve köztiszteletnek örvendő egyháziaknak csak azért, mert személyes példát mutattak a kétkedők, a bizalmatlanok számára, arra biztatva őket, hogy éljenek az oltás lehetőségével. Ez a lehetőség – amellyel sajnos alig élt mintegy kétszázötven ember – vezető hír lett az angolszász katolikus sajtóban, hírügynökségek, lapok és portálok számoltak be arról, hogy Románia legnagyobb katolikus zarándoklatán mintegy 35 ezren vettek részt és az érdeklődők nem messze a búcsú színhelyétől élhettek az oltás lehetőségével.
Valamennyien ingerültek vagyunk a közel másféléves bezártságtól, a korlátozások és tiltások egész sorától, vágyva korábbi életünk iránt. Az idei búcsú ehhez a korábbi élethez való visszatérés reményét hordozta, mintegy előrevetítve, hogy ez is bekövetkezhet. A búcsú bebizonyította, hogy a hit, a hagyományokhoz való ragaszkodás, azok megélése, a szokások és rítusok szabályrendszerének tiszteletben tartása minden nehézségen átsegít. Erre figyelmeztetett az ünnepi szónok is, Salamon József gyimesbükki tisztelendő, de ezt igazolta a búcsús tömeg is – puszta jelenlétével.