„[…] az ebédelők mind mintha az ő személyes vendégei lennének; ő maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz; megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit.” Így ábrázolta Nagy Endre író, konferanszié és színigazgató Újházi Edét (sikerei csúcsán előszeretettel használta az Újházy írásmódot, amellyel a helyesírási szabályzatban is találkozhatunk az étel megnevezésénél) 1930-ban, az Újházi Ede arcképe című visszaemlékezésében.
A Magyar Életrajzi Lexikon szerint a két nap híján száznyolcvankét éve,1841. január 28-án született színész, jellemkomikus, a realista színjátszás egyik úttörője természetes játékmodorának köszönhette a sikerét, emellett olyan színész volt, aki érzelmes, meleg humorral ábrázolta az élet elesettjeit és kisemmizettjeit. Filmszalag és hangfelvétel sem maradt fenn róla, csupán a kortársak emlékei, írásai árulkodnak a tehetségéről.
Van azonban valami, ami miatt a mai napig emlegetik a nevét, és valószínűleg még hosszú ideig hallani fog róla az utókor. A róla elnevezett Újházy-levesre utaltam, amelynek elkészítéséről így írt a korábban említett Nagy Endre: „Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főniük, amíg belemálltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált. Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá teszi.”
A híres, manapság főként tyúkhúsból készített ennivaló bölcsője a mai Gundel elődje, a Wampetics nevű étterem volt, ahol a színész gyakran megfordult, és állítólag az ottani szakácsok az ő utasításait követve főzték meg az általa kitalált levest, amely ma sem hiányozhat a magyaros ételsorokat kínáló éttermek étlapjáról. A kötőjeles Újházy-tyúkhúsleves megnevezés egyébként kiváló példa arra, hogyan köznevesülhet egy személynév. Hasonló történet rejlik az egybe- és csupa kisbetűkkel írandó, ma már székelygulyásként is emlegetett székelykáposzta mögött, amelynek semmi köze a székelyekhez, a savanyú káposztával főzött tejfeles sertéspörköltet ugyanis az 1800-as években élt Székely József főlevéltárosról nevezték el. A legvégére egy közismert süteményt, a dobostortát hagytam, amelyet egybe- és csupa kisbetűkkel írunk. A „kemény karamellréteggel bevont tetejű csokoládés piskótatorta” első készítőjéről, Dobos C. József budapesti cukrászról kapta a nevét, aki az 1885-ös országos kiállításon kóstoltatta meg először a süteményt a nagyközönséggel.