Az újkor egyik legjelentősebb német filozófusa, Ernst Cassirer is világosan látta, hogy az ember egy érzéketlen, a mi emberi dolgaink iránt közömbös fizikai világban kénytelen élni. Ezért ahhoz, hogy – ha közvetve is – képessé váljon szembenézni azzal a valósággal, melynek legalapvetőbb adottságait nem érti, s talán soha nem is fogja maradéktalanul megérteni, szimbólumokkal kénytelen körülbástyázni magát. Nyelvének, mítoszainak, művészetének szimbólumaiból – „mesterségessége” ellenére is – lenyűgöző univerzumok egész sorával fonta körül az eredendően félelmetes világot. Az új világok mindig a nyelvre épültek, mely önmagában is szimbólumok szimbóluma. Csak ez a – mítoszokból, vallási hiedelmekből történeti hagyományokból megépült – értelmi háló tehetett képessé bennünket arra, hogy érzékelhessük és legfontosabb társadalmi vonatkozásaiban megértsük a természetet is. Ezek a szimbólumok nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak, s ekként képesek arra is, hogy megszervezzék a társadalmi létet, sajátos formát kölcsönözzenek neki. A kultúra szimbólumai ugyanis a nyelv szavaihoz hasonlatosan csupán közös „megegyezéssel”, a társadalom tagjainak folyamatos jóváhagyásával nyerhetik el létjogosultságukat.
Azok az elődeink, akik Kölcsey Ferenc Hymnus című költeményét (egészen pontosan nemzeti imáját) avatták a magyarság himnuszává, pontosan értették a kultúra lényegét. A Himnuszban ugyanis a fenti definíció minden eleme megtalálható. Önmagában is szimbólumok szimbólumainak szimbóluma. Azaz a magyar nemzeti közösség történeti szimbólumait nyelvileg (tehát szimbolikus formában) összefoglaló remek szimbólum.
Ima, történelmi számvetés, önmarcangolás, a múlttal és a jövővel való kíméletlen szembenézés („Megbűnhődte már e nép/ a múltat s jövendőt”), s egyben maga is olyan kulturális háló, mely minden magyart körülölel.
Nincs ennek a csodálatos költeménynek sora, melyet a magyar nemzet bármely tagja ne érezhetne magáénak. Mégis akadnak kétkedők. Legtöbben a „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel…”) két sorát szokták megkérdőjelezni, merthogy annak nacionalista felhangokat is lehetne tulajdonítani. Nem lehet. Mert a magyarságnak (mint egyébként minden nemzetnek) voltak, vannak és lesznek ellenségei, akikkel meg kell küzdenie.
Ez magától értetődő. (De reményeink szerint immár nem fegyveresen). A bajok – a kultúra fogalmának értelmezése körül is – akkor kezdődnek, amikor a nemzeti közösségen belüli eltérő történeti és politikai látásmódot képviselő közösségek tagjai kezdenek egymáshoz ellenségesen viszonyulni. Ez persze Kölcsey előtt és után is így volt. Ő sem hiába szisszent föl: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre?”
Ma is akadnak, akik a Himnuszban az imaformát kifogásolják, a történeti körkép nemzeti szentimentalizmusát, vagy éppenséggel kirekesztő jellegét hánytorgatják föl (hol maradtak a nemzetiségek?)
De illő különbséget tenni a nemzet mint nyelvi-kulturális közösség és a nemzet mint állampolgári közösség közt. A himnusz még ha már első sorában is a magyarokra kéri Isten áldását, nem pusztán egy nyelvi-kulturális közösségre gondol, hanem (akkor még) egy többemzetiségű államra, s ma (az államhatárokon túli) nem magyar állampolgárságú magyar kisebbségekre is. Azaz egyszerre egy állam és több nyelvi-kulturális közösség himnusza, melyet magáénak érezhet bárki, aki magyar- vagy nem magyar állampolgárként minden más magyar vagy magyar érzelmű emberrel közösséget vállal.
(Egyszer talán még maguk az egykor magyar, ma már más állampolgárságú nemzetiségek is.) Mert nincs még egy himnusza a világnak, melyből ennyire hiányozna minden nacionalista felhang, idegenekkel szembeni ellenszenv.
(A törökök, mongolok említése is mentes minden xenofób felhangtól.)
Valóban szerencsés döntés volt nemzeti himnusznak egy eredetileg nem annak szánt művészi alkotást kiszemelni. Főként a mai világban bizonyul annak, melyben a művészet mindinkább háttérbe szorul. Püthagorasztól Einsteinig még a természettudomány legkiemelkedőbb egyéniségei is úgy vélték, hogy a természet jelenségeit leíró elméleteknek akkor van esélyük arra, hogy igazak is lehessenek, ha szépek és egyszerűek. Ma már egyre több természettudós véli úgy, hogy a szépség és az egyszerűség keresése a természettudományokat is tévutakra vezeti. Sőt, a művészetnek a fiatalok körében is egyre rosszabb ázsiója van. Budapesten láttam néhány éve: valaki az egyik diákszállás falára óriás betűkkel azt mázolta, hogy „minden művészet csalás”.
Ha valóban így lenne, az egyetemesen emberi kultúra és a nemzeti kultúrák is rövid időn belül összeomlanának. A mai zűrvarban, melyben élnünk adatik, csupán a művészet, s a belőle szétágazó kultúra az, ami az életet még élhetővé teheti.
A szövegében és zenéjében egyaránt igazi művészetként kultúra- és közösségformáló magyar Himnusz egy olyan mozzanata nemzeti létünknek, mely egy emberhez méltóbb jövőbe mutat. Akárcsak az egyesült Európa Himnusza, Schiller és Beethoven (sajnos mind kevésbé „időszerű”) Örömódája.
Nem tudom, hogy az Örömóda himnusszá emeléséhez Kölcsey és Erkel példája adta-e az ötletet (valószínűleg nem), de bizonyosan adhatta volna.
S ez már önmagában is ok a büszkeségre…