Politikai elemzők kedvelt fordulata az, hogy sorsdöntő évnek nevezik az épp kezdődő esztendőt, amivel már az első mondatban igyekeznek felfokozni az olvasói várakozásokat az előrejelzéseik iránt. Nos, én nem szolgálok ilyen minősítéssel. Szerintem 2023 nem a döntések, hanem inkább a döntés-előkészítések és a felkészülés időszaka lesz a hazai belpolitikában. Egy évvel az európai parlamenti, helyhatósági, parlamenti és elnökválasztások előtt a pártok nem is tehetnek mást, mint igyekeznek megágyazni a remélt politikai sikernek. Alighanem ennek fognak minden egyebet alárendelni, kerüljön ez bármibe.

Az egyik kulcskérdés az, hogy a kormánypártok együtt, vagy külön látnak nagyobb esélyt a sikerre. A koalíció első szakítópróbája májusban fog bekövetkezni, amikor a jelenlegi miniszterelnök, Nicolae Ciucă – a korábbi megállapodás értelmében – át kell adja helyét a szociáldemokraták jelöltjének (minden valószínűség szerint Marcel Ciolacunak). Egy decemberi felmérés szerint bár a két nagy párt novemberhez képest kissé visszaesett, még mindig élvezik a lakosság több mint felének a támogatását és ez a helyzet nagyjából szeptember óta nem változott. A nacionalista Románok Egységéért Szövetség (AUR) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) nem tud kitörni az alagsorból, ami annak a jele, hogy a választók továbbra sem tartják őket kormányképes politikai erőnek, annak ellenére, hogy az infláció megugrása, az ukrajnai háború gazdasági hatásai, vagy a schengeni övezethez való csatlakozás elmaradása mind olyan tényezők, amelyek az ellenzéket segítik és a kormánypártokat sújtják.

Úgy tűnik tehát, hogy a nagykoalíciónak nincs alternatívája és egyelőre annak sincsenek jelei, hogy a partnerek fel akarnák rúgni a megállapodást. Bár a bér- és nyugdíjemelések, valamint az infláció és az energiaárak hatásait ellensúlyozó intézkedések kapcsán a liberálisok és a szocdemek többször is egymásnak feszültek, a viták egy pillanatig sem sodorták veszélybe a koalíciót. A helyzet azonban a választások közeledtével megváltozhat. A jelenleg relatív többséget élvező Szociáldemokrata Párt stratégái eltűnődhetnek például azon, hogy a költségvetést hosszú ideig nem lehet megterhelni olyan intézkedésekkel, mint rendkívüli szociális kiadásokkal. Az elkerülhetetlennek látszó megszorítások, vagy a társadalombiztosítási juttatások lefaragása elől a párt ellenzékbe vonulhatna, átadva a kormányrudat az egyszer már becsődölt liberális-progresszív koalíciónak, hogy aztán a választásokon arasson. A liberálisok is megfontolhatnák, hogy kilépéssel fenyegetőzve jobb pozíciókat alkudjanak ki a május után felálló kormányban, hiszen nélkülük a szociáldemokraták nem tudnának kormánytöbbséget kialakítani, azonban az ő mozgásterük korlátozottabb, hiszen egy kormányválság kirobbanása esetén az előrehozott választások nem kedveznének nekik.

Egy másik forgatókönyv az lehetne, hogy a két nagy párt hosszabb távú együttműködésben gondolkodik és fenn akarja tartani a koalíciót 2024 után is. Ebben az esetben a liberálisok megkaphatnák az elnökjelölti pozíciót – amire vélhetően Nicolae Ciucă lenne az esélyes – akivel szemben a szocdemek nem indítanának senkit, cserébe viszont négy évre megkapnák a kormány vezetését.

Mindez kiderül öt hónap múlva. Itt azonban azt is meg kell említeni, hogy a politikai alku technikai megvalósítása komoly buktatókat rejthet magában. Alkotmányosan ugyanis nem lehet csak a miniszterelnököt lecserélni. Ehhez a kormánynak le kell mondania (vagy meg kell buktatni egy bizalmatlansági indítvánnyal), ezután az elnök nevesít egy másik jelöltet, aki aztán bemutatja kormányprogramját és kabinetjének összetételét a parlamentben, ahol megkapja (vagy nem) a honatyák szavazatainak abszolút többségét. Felvetődik a kérdés, hogy a két nagy pártban megvan-e a kellő fegyelem ennek a folyamatnak a levezénylésére? Második mandátumának utolsó évében Klaus Iohannis mennyire érdekelt abban, hogy egy vele szemben nem éppen barátságos baloldali párt jelöltjét nevesítse kormányfőnek? Ma még úgy tűnik, hogy a két nagy párt és az elnök a békés együttműködésben érdekelt, elsősorban azért, hogy a szélsőségeseket és a gátlástalan demagógokat távol tartsa a hatalomtól, de a helyzet változhat.

Ugyanakkor azt is érdekes lesz megfigyelni, hogy a magyarországi források drasztikus csökkenése, a Fidesz-barát sajtó ellehetetlenítése után hogyan alakul az RMDSZ függősége a magyar kormánypárttól. E tekintetben sem tapasztalhatók a változás jelei, de az igény azért már mutatkozik.