„Megváltoztattuk a zenénket, cseréld le a lemezt!”. Ezt a mondatot 27 esztendővel ezelőtt mondta Gianfranco Fini az olaszországi Fiuggi város polgármesterének, aki az egykori Mussolini-rendszer egyik indulójával akarta köszönteni a fasiszta múlt örökségét magának valló párt főtitkárát. Az akkor még fiatal Fini nem sokkal korábban elődjétől, a kiöregedett Giorgio Almirantétól, az olasz újfasizsta pártnak, az Olasz Szociális Mozgalomnak a vezetőjétől vette át a szervezet irányítását. Tudta, hogy a pártnak ki kell jutnia az úgynevezett politikai gettóból, ha a polgári demokrácia civilizált közegében akar helyet teremteni magának. Az ifjú főtitkár Nemzeti Szövetség néven átkeresztelte pártját, és 1995-ben a Fiuggiban tartott kongresszuson már meg is hirdette az átalakulás programját egy szelídebb jobboldali-konzervatív, Európa-barát irányba.
Vagyis meg akart szabadulni az olaszországi, európai civilizált világban szalonképtelenné vált „fasiszta” jelzőtől, s ezáltal kormányképes politikai erővé vált. Mai eszmei utódja, az Olaszország Testvérei nevű párt vezére, Giorgia Meloni ezt a szalonképesítést folytatja most, annyira, hogy kormányalkotó erőként még a Mussolini-korszak fasizmusát is megtagadja, leglábbis szavakban. Ahhoz képest, hogy a ma 45 éves politikusasszony tinédzser kora óta bálványként csodálta az egykori Ducét, utóbb, választási győzelme után már szükségesnek tartotta leszögezni: pártja már évtizedekkel ezelőtt „átadta a fasizmust a történelemnek”. „Sohasem éreztem rokonszenvet semmilyen antidemokratikus rezsim iránt, beleértve ebbe a fasizmust is” – fogalmazott immár miniszterelnökként, ráadásul Mussolini faji törvényeit szégyenteljesnek, az olasz történelem mélypontjának minősítve. Kormánya másik két pártjának vezetőivel, a szélsőjobboldali, radikálisan nacionalista Matteo Salvinivel és a médiamágnás Berulsconival is ujjat húzott, amikor e két utóbbival ellentétben Ukrajna és nem Oroszország mellett állt ki.
Érdekes, hogy hasonlóképpen cselekedett Franciaországban Marine Le Pen, az ugyancsak szélsőjobboldali párt vezetője, aki ugyancsak szakított apjának, Jean-Marie Le Pennek a korábban valóban fasiszta színezetű irányvonalával, ő is, úgymond, középre navigálta politikai szervezetét. Az ő pártja is ezáltal vált a polgári demokrácia számára emészthető politikai erővé.
Egy szó mint száz, a fasiszta jelzőt ma már nem vállaják fel még azok a politikai alakulatok sem, amelyek a fasiszta szellem számos elemét ma is életben próbálják tartani. Amikor az internetes felületeken és könyvekben utána akarunk nézni, mit is fed a fasiszta kifejezés, nem feltétlenül a hitleri nácizmusra kell gondolni, hanem Mussolini rendszerének sajátosságaira, amelyeket magukévá tettek a múlt század első felében Spanyolországban és Portugáliában is. Tekintélyuralmi nacionalizmusnak is nevezik, hangsúlyozva, hogy a fasizmus az adott nemzetet totalitárius államban kívánja egységesíteni, e mozgalmak jellemzője továbbá az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formáinak az erőltetése, a saját etnikum felsőbbrendűségében vetett hit, a nemzetek és emberi fajok közötti ellentétek hangsúlyozása, a nemzeti mítoszok összetartó erejének istenítése.
Nos, az elején felhozott két példa, az olasz és a francia arról tanúskodik, hogy bizonyos pártok ugyan ébren tartják a faj-és idegengyűlölet lángját (főleg a migránskérdés kapcsán), rásiklanak a durva nacionalizmus vékony jegére, mégis úgy döntenek, hogy hosszabb távú túlélésükhöz a politikai centrumban van csak lehetőségük. A politikai palettának a középső térségében, ahol a jobbközép és balközép viszonylag jól megfér egymás mellett, a széleket pedig fenntartják másoknak. Mert azokat is elfoglalják most más olyan erők, amelyek ott vélik megtalálni jelenüket és jövőjüket.
Az a kérdés, hogy a társadalom mely rétegeit remélik meghódítani a különféle pártok, amikor helyezkedni próbálnak az említett palettán. A történelem utóbbi évtizedeit felidézve általános érvényű jelenségnek nevezhetnénk, hogy gazdasági válságok idején a szélsőséges irányzatok (jobbról is, balról is) teret nyernek, a napsütéses konjunktúra idején pedig inkább a szociáldemokratább, liberálisabb erőknek kedvez a széljárás. Hangsúlyozom: általában.
Mert az üres elméletek, képletek ugyanis olykor becsaphatnak. Az emberek nem képletekben gondolgodnak, hanem vagy zsebük, vagy hangulataik, vagy hiszékenységük szerint ítélnek. Az olasz, francia, román, magyar és más emberekben egyszerre vannak jelen a konzervativizmus, a liberalizmus, a szeretet és a gyűlölet elemei, a haladás iránti vágy és az újtól való félelem, az önzés és a szolidaritás keverékei. Hacsak valamiféle ravaszul kifinomult hatalmi kommunikáció nem kódol át mindent az emberi agyakban. Elhitetheti például, hogy a politikai palettán csak két szín van, a szép és a csúnya. Márpedig ilyen választékból csak felismerhetetlen, megtévesztő tájkép jelenhet meg a festő vásznán, akár középről, akár a szélekről nézzük.