Az egykori mitológiai borbély nem tudta magában tartani a tikot, miszerint magas rangú kliensének, Midász királynak szamárfülei nőttek. Annyira szorította bensőjét a közlési vágy, hogy kénytelen volt egy gödörbe kiáltani: „Mídásznak számárfülei vannak!” Vesztére tette: a nádas ugyanis világgá susogta ezt az infót, a borbély pedig életével lakolt az indiszkrécióért.

Nem mintha későbbi korokban csak úgy össze-vissza lehetett volna  beszélni az aktuális hatalom kárára! XIV. Lajos Franciaországában mukkanni sem lehetett, a hitleri időkben is jobban tette a német honpolgár, ha mélyen véka alá rejti az akkori kurzussal szembemenő, gyúlékony gondolatait. A kommunista rendszerek búzakalászos hurráhangulatában még a politikai vicceket is tartós szibériai társasutazással, Duna-csatornai rabszolgamunkával jutalmazták. A sztálini gulágkommunizsmushoz képest persze a kádári gulyáskommunizmus sem kedvelte a politikai jópofáskodást, az elvtársak szavajárása akkor is az volt: „Értjük mi a viccet, csak nem szeretjük!”

Mellesleg éppen a kádári, úgynevezett konszolidációs időszakban tanultuk a gimnáziumban József Attilának a Horthy-rendszer idején írt verssorait, miszerint „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” „Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba írják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.”

Ne tévesszen meg senkit, ha esetleg ma is valami ilyesmit vélne tapasztalni. Persze a hírek tengerében hallunk olykor lehallgatott beszélgetésekről, távolról lekapott, kompromittáló fotókról, melyek valódi szélhámosok leleplezésére vagy netán valódi titkok elleplezésére szolgálnak. Megborzongunk, ha a Pegazus kémszoftverrel kapcsolatos médiahíreket vagy a vakcinával beadható, „megfigyelő” chipekről szóló legendákat halljuk. De legyünk igazságosak: mindennapjaink medréből ezek már nem zökkentenek ki bennünket.  

 Mert ma nem félünk kimondani a kimondandót. Ehhez ma már nem kell elutazni a londoni Hyde Parkba, ahol hagyományosan megengedett volt mindig a nyílt beszéd és a vita bármiről, bármilyen szempontból, bármilyen színvonalon. Hiszen megtehetjük otthon, a mi elektronikus Hyde Parkunkban, a Facebookon is. S ez jó dolog. Más kérdés, hogy az a mondandó kicsit sok. Sőt, több, mint amennyit megér. Túl sok, túlcsordul, kifolyik az ablakon, degeszre dagad, habozódik, s emiatt hígul, inflálódik, mint a pénzünk, emiatt joggal érezhetjük: a kevesebb több lenne.

És itt nem a jól megszerkesztett jegyzetekről beszélek, hanem az ahhoz hozzászólni akarókról, a rengeteg kommentről. A mai társadalmakban, úgy tűnik, bőbeszédű eurfóriát gerjeszt most a régi korokban ránk kényszerített szájzár. A Facebookon nem kérnek előre újágírói, szépírói bizonyítványt, kultúráltsági tanúsítványt. Gatyában ülve otthon, az adott téma ismeretének, az alapvető fogalmazási szabályoknak a hiányában is odarondíthajtjuk sérelmeinket, kényszeres gondolatainkat, anyázásainkat. Nem szól ránk a tanítónéni, ha szabadjára engedjük a – valljuk be, meglehetősen szűkös – trágársági szókincsünket. A Facebook mint arctalan nagytestvér persze kicsit cenzúrázza, letiltja az ősökre, a nemiszervekre és az ürülékre utaló szavakat. De nem tiltja le az egyéb szavakkal odacsapott mocskolódásokat, melyek, mint tudjuk, lehetnek magasztos mondatokba is öntve, bár e téren inkább érdes magyartalansággal, a helyesírás teljes hiányával szembesülünk. De ami a legnagyobb baj: a hozzászólók többségének billentyűjét inkább csak az üres indulat nyomogatja. Olyan indulat, melyet nagyobb erők táplálnak beléjük nap mint nap. Nem hogy tiltaná ma a hatalom a szabad véleménynyilvánítást, hanem éppen ellenkezőleg: kifejezetten ösztönzi. Így például a most zajló háború témájában mindenki megszólal, aki úgy érzi, hogy még suksükölve is meg kell támogatni a hivatalos álláspontot.

Csakhogy a mai mitológiai gödör túlságosan sekély, és a környező nádasok sem bírják már susogással a politikailag gerjesztett hangzavart. Így azok, akik valóban tudni vágynak, sohasem tudják meg, hogy Mídász királynak van-e tényleg szamárfüle, vagy csak a borbély hazudik.