A Mi Hazánk fasiszta politikusának, egy újságíró felakasztása fölötte üdvös voltáról szóló elmélkedése, romaellenessége és antiszemitizmusa szinte a teljes román közéletben kiverte a biztosítékot. Nemcsak a szenzációkra éhes hírtelevíziók foglalkoztak nagy terjedelemben Bartha Barna sepsiszentgyörgyi kijelentéseivel, de megszólaltak a civil szervezetek, nyomozást indított a rendőrség és Nicolae Ciucă miniszterelnök is elítélte a „demokratikus értékeket súlyosan támadó” nyilatkozatokat. Újságírói kérdésre válaszolva Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szintén elítélte a „verbális agressziót, amelyet gyakran tettlegesség szokott követni”.
Persze, el lehetne mondani – s tartok tőle, hogy lesznek akik el is fogják – hogy a „románok” nemzetféltése miatt marasztalták el a fasiszta magyar politikust. Bár egyes román kommentátorok részéről voltak próbálkozások arra, hogy Bartha minden tekintetben elfogadhatatlan kijelentéseit összemossák, más megnyilvánulásokkal, amelyek egészen más elbírálás alá esnek, egy valami azonban világos: jelen esetben nem a román nacionalizmus összehangolt magyarellenes akciójáról van szó, hanem arról, hogy a román közvéleményt sokkolta a szokatlanul virulens gyűlöletbeszéd, amelyre Corneliu Vadim Tudor eszement kirohanásai óta nem nagyon volt példa.
Nem ugyanez mondható el a magyarországi reakciókról. A kormányközeli lapok legfeljebb rövid hírben tájékoztattak az ügyről és a hangsúlyt inkább a román hatóságok reakciójára, mint Bartha nyilatkozataira helyezték. A politikusok és a magyar hatóságok ingerküszöbét azonban nem érte el az a tény, hogy egy parlamenti párt nemzetpolitikai kabinetvezetője mint kívánatos dologról beszél egy újságíró felakasztásáról. Ennek pedig aligha lehet más a magyarázata, mint az, hogy a kormányzati propaganda eltolódása a szélsőjobb retorika irányába (lásd: Orbán Viktor tusványosi beszédeit), a bayerzsolti publicisztika (amely szerint az Európai Unió egy „ótvaros disznóól”, a pápa pedig hol gazember, hol pedig „demens vénember”) megtette a hatását. Immár a nyílt fasizmus is szalonképes lehet Magyarországon. Szomorú, hogy ennek hatására a civil társadalomnak is – már ami még maradt belőle – legyengült az immunrendszere a gyűlöletbeszéddel szemben, mert az olyan bőséggel árasztja el a sajtót, közösségi hálókat és a közbeszédet általában, hogy minden egyes megnyilvánulásra képtelenség érdemben reagálni.
Ugyanakkor hiba lenne a jelenséget teljes egészében a Fidesz kommunikációja „sikereként” értelmezni. Bár kétségtelen, hogy a jelenlegi kormánypárt minden 1990 utáni elődjén túltett a gyűlöletbeszéd legitimálásában, tudomásul kell venni, hogy az antiszemitizmusnak, a diszkriminációnak nagyon komoly hagyományai vannak a két világháború közötti magyar jobboldal eszmerendszerében. Beksics Gusztáv ügyvéd, újságíró és politikus 1881-ben meglehetősen sarkosan fogalmazva azt írta: „A magyar történetének egész folyamán, soha nem indult ki az általános elvek álláspontjáról. Minden eszme világosságát a fajérdek prismáján keresztül szemlélte”. Bár ez a megfogalmazás némileg általánosító és igazságtalan, ha arra gondolunk, hogy még Tisza István szerint is, akit pedig nem lehet szélsőségességgel vádolni, „a nemzetiségek miatt nem lehet megcsinálni az általános választójogot” (1910-ben elhangzott beszédében mondta), képet kapunk a múlt századelő közgondolkodásáról, s akkor még nem szóltunk olyan antiszemita gondolkodók, mint a ma már kevéssé ismert Istóczi Győző, Bangha Béla vagy Prohászka Ottokár befolyásáról, olyan politikusokról, mint Gömbös Gyula, Imrédy Béla, vagy Szálasi Ferenc, és olyan írókról, mint Szabó Dezső, Wass Albert, Nyírő József, vagy Tormay Cécile. Összességében tehát egy olyan magyar állam képe bontakozik ki, amelyikben a gyűlölet, az intolerancia elfogadott volt. A Fidesz történelmi bűne az, hogy ezeket az ordas eszméket sikerült visszahoznia és legitimálnia a magyar közbeszédben. Mindezek az előzmények ott vannak Bartha Barna akasztófás nyilatkozatában.