Giorgia Meloni az Olasz Testvérek Pártjának elnöknője, az olasz Parlamenti választások megkérdőjelezhetetlen győztese Fiat 500-as gépkocsiján pénteken végre az elnöki palotába látogatott, ahol Sergio Mattarella köztársasági elnöktől átvette a kormányfői megbízást. A ceremónia végét, mely szokatlanul hosszúra, több mint egy órányira nyúlt, újságírók hada várta izgalommal. A végén már mindenféle hírek kezdtek keringeni, hogy valami talán mégsincs is a rendjén.

De aztán megjelent a mosolygó 45 éves szépség és kommentár nélkül beolvasta a kormány névsorát.

Kommentárra nem is volt szükség, a nevek megtették a hatásukat. A lista nem tartalmazta a két koalíciós partner a Salvini-féle Liga és a Berlusconi-féle Hajrá Itália! legfontosabb óhajtásait. Salvini ismét belügyminiszter szeretett volna lenni, Berlusconi pedig politikai harcostársát, Elisabetta Casellatit szerette volna az igazságügyminisztérium élére állítani. (Érthető módon, hiszen korábban korrupció gyanúja miatt kellett visszavonulnia).

A belügyminiszter egy Ligához közel álló technokrata (Salvini egykori kabinettfőnöke lett). Az igaságügyi miniszter pedig egy ismert bíró, Meloni pártjának tagja lett. Salvini az infrastruktúráért felelős miniszteri állást kapta meg, a külügyminiszteri széket pedig a Hajra Itália jelöltje, Antonio Tajani kapta. A legmegdöbbentőbb döntés azonban a gazdasági és pénzügyminiszter, Giancarlo Giorgetti személyéhez kötődött, aki Salvini saját pártján belüli ellenlábasa volt, s aki már az – épp távozott – baloldali kormányfő, Mario Draghi kormányában is ugyanezt a feladatkört töltötte be Egyébként valóban jónevű közgazdász és megfontolt politikus hírében áll. Kinevezése kedvező jelzés a pénzpiacok számára is. Ami Itália mai eladósodottságának körülményei közt, meghatározó jelentőségűvé válhat.

Ekként Meloni gyakorlatilag mindenkit kielégített.

Nem volt könnyű. (Amint az várható is volt, hiszen a koalíciós pártok vezetői eltérő kultúrájú, eltérő származású és eltérő ambíciójú személyiségek). Meloni és Berlusconi közt kisebb konfliktus is kibontakozott. Az egykori kormányfő – mintha önmagát akarata volna jellemezni – Melonit nagyképű, hatalmaskodó, arrogáns és sértegető, együttműködésre képtelen személyiségnek bélyegezte. Sőt Putyint egyenesen barátjának nyilvánította (a választások alatt két-két üveg vodkát meg Lambruscot ajándékoztak egymásnak egy-egy levél kísérletében.) Berlusconi szerint Puytin a „béke barátja”, a háború eszkalációjáért pedig Zelenszkij a felelős. Végül azonban arra kényszerült, hogy egyfajta kanosszajárás gyanánt a Melloni-féle pártszékházba zarándokoljon és nyilvánosan kijelentse, hogy szavait a sajtó kiszakította eredeti összefüggéseiből.

Sokan nem hisznek benne, hogy a koalíció hosszú életű maradhat, főként, ha Ursula von der Leyen beváltja fenyegetését, miszerint Az Uniónak megvannak az eszközei, hogy Olaszországot is – Magyarországhoz és Lengyelországhoz hasonlóan – megrendszabályozza.

Az „ürügy” meg is lenne hozzá, hiszen Meloni kormánya a második világháború óta Itália legjobboldalibb kormánya. A kormányösszetétel azonban azt bizonyítja, hogy az üzleti elárusítóból Európa harmadik legjelentősebb államának miniszterelnökévé emelkedett családanya nem megy fejjel a falnak.

Óvatosan, de következetesen fogja érvényesíteni azokat az ígéreteket, melyek jegyében népe az állam élére állította. Viszonylag törékeny alkata ellenére keménykezű nőnek látszik, aki képes végigvinni akaratát. Szükség is van rá, hiszen Itália gyakorlatilag romokban hever. Európa legeladósodottabb országa, erős demográfiai deficittel és számos nehezen hasznavehető bevándorlóval.

Szkhülla és Karübdisz közt kell átkormányoznia országát. Nincs abban a helyzetben, hogy szembe helyezkedjen Európával, de arról is meg van győződve, hogy az a baloldali kurzus, melyet elődje vezetett, nem jelenthet kiutat a válságból. Nem csak Olaszországnak, de Európának is jobboldali eszményekre, családvédelemre, az illegális bevándorlás felfüggesztésére, a múlt értékeinek védelmére van szüksége. Ehhez azonban türelem, idő és együttműködés kelletik.

Már pedig az együttműködés csak akkor lehetséges, ha az egylőre szinte már teljhatalmú brüsszeli baloldalban sikerül némileg elaltatni az ugrásra kész agresszivitást.  Az első programmondat, amely közvetlenül a hatalom átvételének pillanatát követően el​hangzott a szájából valóban józanságra vall: „Olaszország öntudatos és felemelt fejű állama Európának és az észak-atlanti szövetségnek.”

Affaire à suivre! – jegyzi meg a Neue Zürcher Zeitung római tudósítója, Luizi Benett.” Ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy „Az alkalmazkodás művészete.” Csakhogy okos ember rendszerint azért alkalmazkodik másokhoz, hogy önnön céljait (is) elérhesse. Az alkalmazkodás ugyanis a tényleges szabadság egyik alapfeltétele. Az ellenzék részéről Orbán Viktort is folyton az a vád éri, hogy alkalmazkodik. Pedig minden esetben csak azért teszi, hogy önmaga maradhasson.

Európa ma Melonira figyel, vajon neki sikerülhet-e?