Mindig meg voltam győződve róla, hogy a történelmileg vitatott területek sorsáról valóban demokratikusan, csak és csakis maguk az érintettek (azaz az általuk lakott területek polgárai) dönthetnek. Az ehhez szükséges népszavazásoknak még csak nem is az éppen adott államokból való kiválással kellene járnia. Járhatna bennmaradással is, ahogyan Kanadában és Angliában ismételten is megtörtént. Ha maguknak a területeknek a lakói dönthetnek arról, hogyan akarnak élni, merőben formális dolog, hogy ezt autonóm területek vagy tagköztársaságok tagjaiként teszik, vagy csatlakoznak többségi államaikhoz. Hiszen ha valóban ugyanolyan szabadon élhetnek egy másik (az együttélés évszázadai nyomán korántsem idegen) többségi állam keretei közt is, ahogyan saját többségi államaik keretében, mi a különbség?
Ezeket a gondolataimat többször is kifejtettem. Így aztán magam is meghökkentem, amikor a Weltben a világhírű katonai szakértő, Edward Luttwak írásaival találkoztam. Luttwak több lapban is megírta: „Egyetlen lehetőség van, mely kiutat kínálhat a véres alagútból: Az oroszok elfogadják a Donyeckre és Luhánszkra vonatkozó népszavazás lehetőségét.” S azt is kifejti, hogyan. Oroszország lemond a Fekete-tengerre vonatkozó kizárólagos uralomról, s pusztán a Krímhez vezető folyosóra tart igényt. A kompromisszumhoz természetesen a Nyugatnak is engednie kell a szankciókból.
Mindehhez tényleges népszavazásra van szükség, melyet nem csak maguk az oroszok „szerveznek meg”, hanem több ezer semleges megfigyelő jelenlétében az oroszok és az ukránok együtt. Ehhez világosan tisztázni kell, hogy kik és hol szavazhatnak, és biztosítani kell, hogy egyik fél se folyamodhasson csaláshoz.
A felvetésből nem lett vita. Csupán Putyin „vette a lapot”. De ő sem tárgyalásokat kezdeményezett. Igaz, nem is nagyon lett volna kivel tárgyalnia. Amerika messze van. Önérzetes hadúrként egyszerűen átvágta a gordiuszi csomót.
Végül is a demokratikus megoldás mellett döntött – igaz, a maga önkényuralmi módszereivel. Az általa elfoglalt területeken az onnan el nem menekült (azaz döntően orosz) lakosságra alapozva, mindenféle nemzetközi felügyelet nélkül, sőt orosz fegyveresek jelenlétében improvizált „demokráciát”. Arról szó sem esett, hogy a szóban forgó területekről elmenekült külföldön élő vagy külföldre menekült ukránok esetleg Ukrajnához hű oroszok) is véleményt nyilvánítsanak (akárcsak az Oroszországba menekültek.) A nemzetközi közvélemény ekként az orosz megoldást joggal nyilvánítja színjátéknak, hiszen egy tisztességes népszavazás (a teljes egyenjogúság) elemi feltételei sem voltak adottak. Más kérdés, hogy legalábbis a szóban forgó területek döntő részén mindenképpen orosz többségnek kellet volna születnie, hiszen de facto az van. S még a demokratikusabb érzelmű oroszok is inkább választották volna az orosz nemzethez való tartozást, mint a felette kétes értékű ukrán demokráciát, hiszen úgy vélhették, annál még az orosz is jobb valamivel.
Egy tisztességes népszavazásra csupán teljes fegyverszünet és nagyszámú tárgyilagos nemzetközi békefenntartó (szakemberek és a fegyveres alakulatok) jelenléte teremthetett volna lehetőséget. Hogy az oroszok ebbe belementek (de legalábbis mehettek volna), azt az is bizonyítja, hogy kezdetben az Ukrajnán belüli különleges státussal, majd az önálló népköztársaságokkal is beérték volna. Akárcsak Macron és Angela Merkel. Az ukránok azonban nem voltak hajlandók a legkisebb engedményre sem, sőt a Normandiai Négyekkel közösen aláírt megállapodást sem voltak hajlandók betartani.
Hogy miért?
Feltehetően amerikai támogatóik „tanácsára”. Akik nem csak támogatást ígértek nekik, de a siker lehetőségéről is meggyőzték őket. Zelenszkij szöveghűen előadott magabiztos, sőt provokatív kijelentései is világosan erre utaltak.
Putyinnak nem maradt más lehetősége, mint a szimulakrum. Hogy az önrendelkezési jogot önmaguk számára népszavazással „kivívott” ukrajnai oroszok, szuverenitásukra alapozva, maguk kérhessék – megfelelő ünnepélyességgel – a Föderációhoz való csatlakozás óhajának teljesítését.
Ezt a csatlakozást tiszta szívvel egyetlen valódi demokrata sem ismerheti el.
De egy demokratának azt sem szabad elfelednie, hogy az ukránok, akik a nyugati közvélemény szemében az „európai demokráciát védelmezik” – legalább addig, amíg tehették volna – még arra sem voltak sem képesek, sem hajlandóak, amire az oroszok végül igen.
Hogy aztán egyfajta tragikus irónia „győzedelmeskedhessen” …