A múlt század harmincas éveiben a Brassói Lapok leendő főszerkesztője a kolozsvári gyorssal érkezett meg a Cenk alatti városba. Az állomáson fiákert fogadott, hogy elvigye őt a Kapu utcai szerkesztőségig. A fiákeresben hamarosan felismerte nemzettársát, meg is kérdezte tőle: „Mondja, maga székely?” „Én otthon a faluban igen, itt birzsár vagyok!” A beolvadási, elvegyülési kényszer korai tünete volt ez, ami aztán Brassóban a hetvenes évektől kvázi általánossá vált a kisebbrendűséggel küszködő székely szülők körében. Tucatszámra íratták be a gyerekeiket román iskolába, hátha sikeresebb, könnyebb lesz az életük többségiként, mint az övék, kik öregségükre sem tanultak meg jól románul. Legtöbbjüknek újrománként sem könnyű az élet, ráadásul a nagymama, nagyapa azért is szomorú lehet, mert magyarul még csak nem is gagyogó unokájával beszélni sem tud.
A Brassói Lapok egykori főszerkesztőjének unokájával jártuk Felvidék útjait, Dunaszerdahelyről Selmecbánya felé tartva ráhajtottunk az autópályára is, és az első benzinkútnál autópálya matricát kellett vásárolnunk. Útitársam angolul kérdezte meg a töltőállomáson dolgozókat, hogy van-e olyan alkalmazottjuk, aki magyarul is beszél. Néhány perc múlva szinte kituszkoltak a pulthoz egy harmincas éveiben járó hölgyet, aki azonnal kikérte magának, hogy őt ilyesmivel megzavartuk, s mintegy magát is győzködve azt rikácsolta, hogy Romániában is románul kell a benzinkúton beszélni, ugyanígy Szlovákiában is szlovákul. Dühös volt, mert munkatársai előtt „lelepleződött”: magyar, vagy azért lett haragos, mert azt gondolta, nem tudják róla, hogy magyar, s lám, mégis…
A szlovákiai magyarság egyik legnagyobb problémája a gyors beolvadás, a nyugati életkörülményekért cserében önként vállalt identitás-ejtés, új identitás-öltés. Ehhez társul az Erdélyre is jellemző kivándorlás, főként a fiatalok körében. Talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, hogy jó néhány magyar szavazatot is besöpört a szélsőséges párt, a Kotleba, azoktól, akik szeretnének szlovákabbak lenni a szlovákoknál is.
A szlovákiai magyarság a legnagyobb arányú kisebbség a külhoni magyar közösségek közt. Jelentős politikai erőt képviselhetne a pozsonyi parlamentben, ennek ellenére a magyar kisebbség évek óta alulképviselt a törvényhozásban.
A szlovákiai választások végérvényesen bizonyítják, hogy a versenypártok nem erősítik az érdekképviseletet, nem ösztönzik a szavazókat a nagyobb arányú választási részvételre, szerencsétlen konjunktúra esetén egymást olthatják ki, könnyen kerülhet mindenki a bejutási küszöb alá és lesz a majdnem tíz százalékból nulla.
A legnagyobb baj a felvidéki magyar politikával az – mondták dunaszerdahelyi barátaink – hogy nincs. Nincs egy olyan egységes eszme, elgondolás, terv, amely összefogná, egyetlen politikai közösségé avathatná a számos és egymástól aspirációiban, érdekeikben, felfogásukban eltérő szigetközösségeket. Olyan politikai tervre van tehát szükség, amely az együttműködésre épül, a többség-kisebbség és (nem vagy!) a magyar–magyar párbeszédre. Amely képes megjeleníteni és választ is adni a tömb és a szórvány gondjaira, mert a szórvány zárványosításával a tömb szórványosodása is óhatatlanul elkezdődik. Rendkívül káros – a felvidéki példa igazolja – az olyan megközelítés, mely a kisebbségi létkérdésekre a választ a beolvadásban vagy a kivándorlásban láttatja.
Manapság még nagyobb szükség van a hiteles kisebbségi politikusokra, mint valaha. A múlt jelszavai ma már nem hívószavak, a múlt félelmei már nem rettentenek el senkit. Ám nem emiatt ismétlődhet meg a múlt, hanem a felelőtlenül politikát játszó kisebbségi kalandorok miatt.
Most jövök rá: mindezt a Brassói Lapok egykori főszerkesztője is megírta, akinek végül sikerült elérnie, hogy a székely fiákeresek lassan otthon érezzék magukat Brassóban, s ne váljanak birzsárrá.