Németország, s implicite az általa dominált Európa politikai megosztottságára mi sem lehetne jellemzőbb, mint a legutóbbi közvéleménykutatások eredményei. Úgy tűnik, hogy nem csak Annalena Baerbock nem ad választói véleményére, de választói, azaz az egykor zöld szavazók is mind kevesebben preferálják korábbi választottjaikat.
Nem csak a pártszínekről, a vörösről, a sárgáról és a zöldről „jelzőlámpának” becézett koalíció népszerűsége esett a 45 százalék közelébe, de a választók 60 százalékának véleménye sincs a pártokról és azok vezetőiről. Így aztán a 45 százalék valóban siralmas képet tükröz. Nem csak a választói bizalom rongyolódott el, de hova-tovább a szavazók maradéka is csupa pártkatonára apadt. A társadalmat az úgynevezett politikai absztinencia uralja. Ami mögött a keserű kiábrándultság érzése lappang. Innen persze nem állnak messze a becsapottság érzéséből fakadó dühkitörések sem: főként a keleti részeken egymást érik a tüntetések. De nyugaton is gyakoriak. Florian Werner a stuttgarti a 20-as évek eleje ója zajló, s fokozatosan az egész országra szétterjedő jelenségről A polgári lázadás címen kétszáz oldalas tanulmányt is megjelentetett, melyben azt bizonyítja, hogy tiltakozási tájkép az utóbbi időben alapvetően megváltozott, ma már nem csupán a fiatal szélsőségesek tüntetnek, hanem középosztály és az idősebb generáció tagjai. A rendőrség pedig már 2021-ben is keményen lépett fel. Egy öregembert egy célzott vízsugár mindkét szemére megvakította és egyetlen tüntetésen 400 tüntető sebesült meg… Tele lenne vele a világsajtó, ha efféle Orbán Magyarországán következett volna be. A stuttgarti esetről még a német sajtó csak szórványosan számolt be.
A meseíróból zöld prófétává avanzsált Robert Habeck, aki Németország alkancellárjának tisztségéig és a manapság talán legfontosabbnak számító energetikai miniszterségig vitte és a szociáldemokrata Scholz népszerűségének mélyrepülése nyomán a kancellári tisztségre is igényt támaszthatott volna, népszerűségben ma már nem csak a kereszténydemokrata (CDU) elnöke, Armin Laschet mögé szorult, de még a továbbra is csökkenő népszerűségű Scholz is népszerűbb nála. Úgy tűnik, a zöldek gátlástalan következetlensége nem marad következmények nélkül. Ha ma lennének a választások, minden bizonnyal egy CDU vezette koalíció kerülne hatalomra. De egyelőre tőlük sem lehetne túl sok értelmes dolgot várni. Ők is – akárcsak karrierje végén Angela Merkel – csak úsznak az árral…
A zöldeket sem csak otthonról érik keserű bírálatok. Idegenből, sőt saját zöld táborukból is. Barbara Creecyt Dél-Afrika környezetvédelmi miniszterét is megdöbbenti a németek következetlensége. Megszólalásának apropóját Németország szénszállítási kérelme szolgáltatja. „Alig egy éve sincs annak – fakad ki a miniszternő –, hogy Európa arra szólította fel Afrikát, hogy függessze fel a fosszilis energiahordozók használatát. Ma szó sincs többé ilyesmiről, ma Európa szólít fel bennünket arra, hogy az orosz gázcsapok elzárása miatt kialakult űrt mi tömjük be fosszilis energiahordozóinkkal. Ráadásul a hírhedt szankciók keretében ők, a németek utasították vissza az orosz gázt, s most arról panaszkodnak, hogy az oroszok zárják el a gázcsapokat. Ugyanazok az államok, melyek hazámat a túlzó szénfelhasználás miatt szinte már sértő hangnemben kritizálták, egyszerre szeretnének több szenet eltüzelni. Ez nem képmutatás? Vagy valami egészen más lenne?”
Habeck és hívei a német össznépi didergés fenyegető vízióját azzal próbálják elhessegetni, hogy az elképesztővé növekedett gázárak miatt a csőd küszöbén álló UNIPER nevű gázvállalatot, mely a Nord-Stream-1 nevű orosz gázvezetékről kapta a nyersanyagot, államosítják. Csakhogy a napokban erről a „megoldásról” is kiderült, hogy alkotmányellenes.
A válságot mindenekelőtt a vegyipar, főként a műtrágyagyártás fogja megszenvedni. Ami a mezőgazdaságot is kínos helyzetbe hozhatja…
A „válság” okairól azonban a sajtóban nem sok szó esik. A német újságolvasónak nem föltétlenül kell megtudnia, hogy az energiahiányt nem az oroszok okozzák, hanem az EU-szankciókhoz való merev – főként német – ragaszkodás. Persze a mind nagyobb mérvű elégedetlenség és tüntetéshullám világosan jelzi, hogy ma már az állampolgárok mind szélesebb rétegei látják át az összefüggéseket. A Welt azonban olyan közvéleménykutatásról is beszámol, melyből egyértelműen kiderül, hogy a németek több mint fele ma már a szankciókban látja az infláció tényleges okát. A hatalom azonban továbbra is elzárkózik a kérdés nyilvános megvitatásától. Még mindig az a jelszó dívik, hogy „Európa legyőzi Oroszországot”.
Hangoztatói még azt sem veszik észre, hogy ezzel elismerik: az Unió áll (gazdasági és nem csak gazdasági) háborúban Oroszországgal.
Ez is sokat elmondhat az újabb keletű német következetességről.
Persze Oroszország végül is megérdemelné, hogy észhez térítsék. Neki kellett volna akár az embargó ötletével is (és idejében) rábírni Európát az ukrajnai helyzet békés rendezésének támogatására és szívós tárgyalásokkal lebeszélni Amerikát ukrajnai terveiről. Németország erre a faladatra nem mert, vagy nem tudott vállalkozni. Ennek árát kell most megfizetnie, egészen pontosan mindannyiunknak megfizetnünk, hiszen a válság nem állítható meg az egyes államok határainál.
Az egyik rossz lépést a másik követi, mindkét oldalon.
Ez, úgy tűnik, a kétkedők számára is mind nyilvánvalóbb.