Idén több turista keresi fel a Székelyföldet, mint az elmúlt két megszorításokkal teli esztendőben, néha az az érzésünk, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba. Holott korántsem tért vissza, csak szeretjük azt hinni, hogy visszakaptuk régi életünket. Míg tavaly és tavalyelőtt a járványtól való félelem, frász és az ebből fakadó hatósági tiltás lehetetlenítette el a családi, egyéni vagy csoportos kiránduláson való részvételt, most a szomszédban zajló háború számlájára írt energiaár-robbanás tesz keresztbe az utazni vágyóknak. Lévén, hogy az e célra rendelkezésre álló összeg többnyire adott – még ha fokozatosan csökken is –, az adott összegből megvásárolható üzemanyag mennyisége egyre kisebb, tehát a bejárható távolságok is kisebbek. A közelebbi úticélok – divatos szóval élve: desztinációk – egyre divatosabbak, de az utazónak, kirándulónak, kikapcsolódni vágyónak gyakran csalódnia kell. S itt nem a szolgáltatások minőségére gondolok elsősorban – holott az is messze elmarad a külföldön megszokottól, no meg az elvárásainktól –, hanem a szolgáltatások, termékek árára. A valóságtól elrugaszkodott árára. Az az érzése támad az embernek, hogy idegenforgalmi vállalkozóink csak arra utaznak, hogy megbőröljék az utast, s a szolgáltatásokat, az ételt, a különböző portékákat aranyárban kínálják. Elhiszem – sőt: meggyőződésem –, hogy e vállalkozóink az elmúlt két esztendőben mérhetetlen kárt szenvedtek, jelentős jövedelemkiesést könyvelhettek el, sokuk ideiglenesen vagy végleg lehúzta a rolót –, de ez még nem kellene okot szolgáltasson arra, hogy a bizonytalan hosszúságú turisztikai idényben próbálják meg behozni minden lemaradásukat. Elfogadhatatlan, hogy a sokadalmakban 15–20 lej legyen például egy kürtőskalács vagy hét-nyolc lej egy sületlen miccs, hogy a szállás drágább legyen, mint a nyugati országokban, s az egyoldalú, változatosságot nélkülöző étel- és italkínálat árban vetekedjen a Michelin-csillagos éttermek által alkalmazott árakkal. Az utazónak az az érzése, hogy nem szolgáltatni akarnak neki, hanem csak átverni akarják. S az sem szempont, hogy a vendég elégedett legyen, emiatt pedig visszatérjen vagy jó hírét vigye a helynek. Csak a pillanat, a pillanatnyi bevétel a fontos.
Na, jó, azért nem kell általánosítani. Szerencsére találkoztam jó példával elöl járó vendéglátókkal is, akik nem a ritka kuncsaft drágán való kiszolgálását emelték üzletpolitika szintjére, hanem arra törekednek, hogy a bevételt az elfogadható áron nyújtott minőségi szolgáltatással biztosítsák, s nem egy vendégen akarnak sokat nyerni, hanem sok vendégen egy-egy kicsit, mert azt még nagyszüleiktől tudják, hogy sok kicsi sokra megy.
S nem felejtem sokat utazó kedves ismerősöm bölcsességét sem, aki mindig arra intett, hogy sose álljak meg olyan útszéli csárdánál, vendéglőnél, amelynek üres a parkolója, vagy alig áll előtte pár autó. S azt is elmondta, hogy a pangásnak oka és következménye van: oka lehet a szolgáltatás, az étel silány minősége és annak borsos ára, következménye pedig a vendégek alacsony száma. No meg az ilyen helyeken nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem a legfrissebb az élelmiszerek alapanyaga vagy csekély a kínálat. Sajnos, ez a mentalitás az egyre divatosabb kézműves vásárokon és hagyományos termékek vásárán is megmutatkozik, a kért árak nem csupán a gazdasági helyzet romlásának következményeként bekövetkezett drágulásokat tükrözik, hanem a hirtelen bevételszerzés vágyát is.
Szolgáltató és vásárló csak együtt tud létezni, szimbiózisban kell legyen ez a két kategória. A kereslet szabja meg a kínálatot a piaci törvények szerint, nálunk úgy néz ki, hogy nem a kereslet diktál. De ennek is megjöhet a böjtje, ugyanis ha a kínálat árban elérhetetlen, elveszíti a felvevőpiacot. S annak a termelő, a szolgáltató és a vásárló egyaránt kárát látja.
Rendhagyó időket élünk, megszokottnak hitt életvitelünket siratjuk, holott úgy néz ki, ezt az új valamit kell megszoknunk, hozzá alkalmazkodnunk. Közben igyekszünk kimozdulni megszokott környezetünkből, új élményeket keresve. Akár a közelben. De ez az élmény nem csak a bosszúság kellene legyen…