Hetek óta József Attila egyik legmegrázóbb verse jár az eszemben. A Reménytelenül.

Mintha ugyanazokon a tájakon járnánk.

Ha van, aki nem ismerné, ideidézem: „Az ember végül homokos/ Szomorú vizes síkra ér/ Szétnéz merengve és okos / Fejével biccent, nem remél. // Én is így próbálok csalás / Nélkül szétnézni könnyedén / Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. // A semmi ágán ül szívem / Kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szelíden / S nézik, nézik a csillagok.”

A vers 1933 márciusában lát napvilágot, Hitler csak néhány hónappal korábban (januárban lett Németország kancellárja), de nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy egy a lét alapkérdéseihez oly mélyen és érérzékenyen kötődő lélek, mint József Attila ne sejthesse mi fog következni. Az utcákon már rohamcsapatok randalíroznak. Nem csak fasiszták, kommunisták is. Ráadásul ​úgy tűnik, József Attila lénygében már túl van mindenen, kommunizmuson, irodalmi ambíciókon, test és lelki egészségen. Már senkihez nem fűzi olyan kötelék, mely a földi világhoz láncolhatná. (Pedig még négy hosszú éven át próbál mindenben és mindenkiben megkapaszkodni…) „Okos fejével​” gyanítja már, hogy az orvostudomány sem segíthet rajta. A vers szinte minden jelzője oximoron, azaz önnön ellentétét jelenti. (Itt például az okos az oktalant is.) S zsigereiben érzi a négy évvel később papírra vetett látomást (lásd Thomas Mann üdvözlése című költeményét) az ember végső elaljasodásáról, a közelgő rettenetről, a második világégésről, mely „felülmúlja” majd az elsőt is.

S mely számunkra, magyarokra talán még keservesebbnek bizonyul.

A homokos, szomorú, vizes sík: a vég. Homokra nem lehet építkezni, s hogy az olvasó véletlenül se valamifélre tengerparti idillre gondolhasson, a költő máris jelzi, hogy a homokos sík nem csak vizes (a költő nem véletlenül dönt az élet számára létfontosságú nedv helyett a víz mellett), de szomorú is. A víz szétmálaszt, felold, akár fojtogat is. S a megérkezés topológiai végpontja a sík is a jellegtelenség, a mindent egybemosó diktatúra szinonimája.

Nem verset szeretnék elemezni. Csupán a déja vu élményét eleveníteném fel magam is. Az emberiség „okos fejével” nem először néz szét, hogy biccentsen és kimondja: nem remél. Nem először, de talán ez az első alkalom, amikor nem képes felismerni, hogy talán utoljára. Mi – csalás nélkül – már szétnézni sem vagyunk képesek. A világsajtón – minden oldalról –, a torzítások, hamistások, hazugságok cunamija söpör végig. A „könnyedén” – újabb oximoron – csak a felismerés súlyát hivatott sugallni. Mely aztán az „ezüstös fejszesuhanás” látomásában egyszerre magával az iszonyattal szembesít.

Ennyit a földi világról.

A harmadik szakaszban a vers egekbe szökken. A semmit ismét az ág kézzelfogható konkrétsága teszi meghökkentően érzékletessé. S ami következik, az már tényleg a mi század- és egyben ezred eleji világvégünk természettudományos precizitású látlete. Már csak hangtalanul vacogó szívek, a Világszellem vándormadarai vagyunk, a bennünk testet öltött szerves anyag akár pillanatokon belül feloldódhat valamely rádiumfelhőben. Csak legsérülékenyebb testrészünk a szív marad meg, semmi egyéb. De ez a megfoghatatlan egyszerre testi és szellemi tünemény még mindig a létezés ismételhetetlen csodája, merthogy a földi dolgok iránt már régen oly közönyös csillagok mégiscsak köréje gyűlhetnek szelíden. Kis teste (a test ismét a szó hagyományos értelmében vett testetlenség szinonimája) nem csak a szenvtelen végtelenség ellentéte, de hangtalan is. (Ismét egy fosztóképző). Vacog csupán. S ez a vacogás egyszerre betölti a mindenséget, s magához vonja az immár „szelíden” köréje gyűlő csillagokat.

Az aprócska madárszív az ésszel felfoghatatlan végtelenség középpontjává emberiesül. Az egyszeri és megismételhetetlen emberi lény a csillagokat is az ember legfontosabb vonásával, a talán visszavonhatatlanul veszendőbe menő emberi (sőt végül állati) érzékenységgel hatja át. (Az ukrán menekültek háziállataikat is magukkal menekítik…) A vers egyetlen „emberséges” jelzője a „szelíden”. A csillagok is – mintha nem hinnének a szemüknek – nézik és nézik ezt a hasonlíthatatlan – eszményivé csupaszodott – csodát, miközben a hozzá tartozó testeket az önmagát racionálisnak hirdető emberállat még mindig oly közönyösen pusztítja halomra, mint oly sokszor történelme folyamán.  

Mi, európaiak, oroszok, ukránok és amerikaiak szintén nézzük, nézzük – korántsem szelíden –, mire is vagyunk még képesek.

Ismét Európában.

Hát igen: „Az ember végül homokos/ Szomorú vizes síkra ér / Szétnéz merengve és okos / Fejével biccent, nem remél…”

Vajha akadna köztünk egy új József Attila,​ aki ezt a reménytelenséget ismét önnön ellentétévé varázsolhatná…