A napokban végignéztem a hetvenes években népszerű angol vígjáték-sorozat, a Monty Pyton (Gyalog galopp) YouTube-on fellelhető epizódjait. Az abszurd bolondozás és a klasszikus brit humor finom elegye volt ez a műsor, amely kíméletlenül célba vette az angol társadalom visszásságait, többek között a mindent elborító bürokráciát és formalitást, illetve a mögötte meghúzódó korrupciót. Bevallom, először kissé túlzónak tartottam a John Cleese – Graham Chapman szerzőpáros már-már gyilkos iróniáját, de aztán eszembe jutott egy eset, ami azt illusztrálja, hogy a pytonosok bírálata még mindig időszerű.
Történt, hogy 1996-tól kezdődően a sznúker világbajnokságot közvetítő Eurosport csatorna nézői felfigyelhettek egy öregúrra, aki minden évben az első sorból követte a játékot. Mindannyiszor elegáns, sötét öltönyben, diszkréten nézte a gyakran nagyon izgalmas mérkőzéseket, de arca többnyire szenvtelen maradt, nagyon ritkán ragadtatta magát tapsra, bekiabálásról, vagy valamelyik versenyző hangos biztatásáról esetében szó sem lehetett. Visszafogott viselkedése ellentétben állt harsány színű nyakkendőjével, amelyik az ausztrál zászlót mintázta. Ez tette őt különlegessé, nyakkendője elmaradhatatlan volt és sohasem cserélte le más mintázatúra. A brit bulvársajtó hamar kiderítette róla, hogy David Jacksonnak hívják, aki civilben ausztrál milliárdos és nem rest évente közel 17 ezer kilométert utazni Sydneyből Sheffieldbe, majd ott 17 napot eltölteni, azért, hogy tanúja legyen a rangos sporteseménynek. Több mint húsz éven át Jackson úr úgy hozzátartozott a sznúker világbajnokságokhoz, mint Manolo, a spanyol labdarúgó-válogatott vezérszurkolója hazája csapatához. Minthogy Jackson mindig az első sorban és mindig ugyanazon a helyen ült, szerintem többet szerepelt a televíziós közvetítéseken, mint Ronnie O’Sullivan. Méltóságteljes, elegáns megjelenése valamiképp szimbólumává vált a sznúker világbajnokságoknak. Több mint húsz éven át Sheffield, a Crucible Színház és David Jackson jelentették az állandóságot a sznúkerben.
Aztán 2019-ben ez a sorozat megszakadt. Hiába kerestem, Jackson úr az elmaradhatatlan ausztrál zászlós nyakkendőjével és elegáns öltönyével hiányzott az első sorból, de még a másodikból és a harmadikból is, azóta pedig egyszer sem jött Sheffieldbe. Arra gondoltam, hogy egészségügyi okok miatt maradt távol, esetleg valami még rosszabb történt és komolyan kezdtem aggódni miatta, ezért átfutottam a brit és az ausztrál lapokat az interneten. Megtudtam, hogy David Jackson szerencsére jó egészségnek örvend, távolmaradásának egészen más oka van. Három évvel ezelőtt a Crucible Színház átszervezte jegy-elővásárlási rendszerét. Ez azt jelentette, hogy a biléták sokkal drágábbak lettek. Ez még nem zavarta volna Jackson urat – szerencsére volt miből kifizetnie a drágább jegyeket – de amikor közölték vele, hogy ennek ellenére sem tudják számára garantálni, hogy ugyanazon a széken fog ülni, ahol az azelőtti 23 évben mindig, akkor megsértődött és azóta nem jár Sheffieldbe, mi pedig szegényebbek lettünk egy élő szimbólummal.
Mindez arról jutott eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt – körülbelül akkor, amikor David Jacksont megalázó bánásmódban részesítette a Crucible Színház – Nagyvárad Helyi Tanácsa úgy döntött, hogy határozatban tiltja meg a galambok etetését a Pece-parti Párizs központjában, noha jól tudták, hogy a galambok legalább annyira hozzátartoznak a váradi városképhez, mint Jackson úr a sznúker világbajnoksághoz. Szerencsére a galambok kevésbé sértődékenyek, mint a tisztes ausztrál úr és nem tűntek el teljesen a Fő utcáról. Így aztán a minap amikor arra sétáltam és egy friss kiflit majszoltam, amit az utcán vettem, észrevettem őket és – bevallom – adtam nekik enni. Tisztelt Nagyváradi Helyi Tanács! Ezúton feljelentettem magam, tessék rám lecsapni a törvény szigorával.