A német és teljes Nyugati sajtó egyöntetűen Orbán bukására játszott. Azzal a nem is nagyon rejtett szándékkal, hogy az adások illetve sajtópublikációk, melyekből nyilván a magyarországi ellenzék lelkesen mazsolázhat majd, arról győzhetik meg a magyar választóközönséget, hogy Orbán újraválasztása a Nyugatról való leszakadáshoz, a Magyország, s implicite a magyarok iránt érzett ellenérzések fokozódásához vezet. Minden ember és minden közösség szereti, de legalábbis jó érzéssel könyveli el, hogy mások rokonszenveznek vele. A tartós és intenzív ellenszenv lehangoló, sőt bénító lehet. Adott esetben olyan embereket is elkedvetleníthet, akik egyébként az Orbán-kormány hívének számíthatnának.
Igaz, az efféle manőverek ellentétes hatást is kiválthatnak, hiszen ha az olvasó az ellenszenvet megalapozatlannak érzi, s azokat az érveket, melyekre a külföldi sajtó alapoz a magyar valóság bizonyos elemeinek eltorzításaként, meghamisításaként vagy egyenesen szemen-szedett hazugságok gyanánt érzékeli, csak a dacot erősítheti. Sőt azokat is a FIDESZ oldalára állíthatja, akik nem lennének föltétlenül Fidesz-pártiak.
A választást megelőző napokban a német tévéadók hamis vagy légből kapott vádak valóságos cunamiját zúdították a Fidesz-kormányra és személy szerint Orbán Viktorra.
Ez a gyakorlat sajnos nem egyedülálló a Nyugat – tárgyilagosnak aposztrofált – sajtójában. Hogy csak egyetlen példát említsek: a múlt század ötvenes éveiben, miután Irán demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, Mohammed Moszadek államosította az angol tulajdonú olajvállalatot, az angol és a teljes nyugati sajtó a – hazája érdekeit szem előtt tartó – miniszterelnököt második Hitlernek kiáltotta ki, s miután alapos titkosszolgálati akciókkal megdolgozta az iráni közvéleményt is, az angol MI6 és az amerikai CIA egy Ajax hadműveletre alapozott államcsínnyel megdöntötte Moszadek hatalmát. S nyugati bábot ültetett a helyébe.
Moszadek meggyőződéses demokrata volt. Svájcban végezte az egyetemeit, Neuchâtelben doktorált. Országát – annak kulturális sajátosságait megőrizve – nyugati típusú demokráciává igyekezett átalakítani. Ehhez azonban vissza kellett szolgáltatnia Iránnak legjelentősebb gazdasági erőforrásait, az olajkutakat. Amit a Nyugat nyilván nem volt hajlandó elfogadni…
Az angol-amerikai bábkormány rövidesen megbukott. Az az iszlám forradalom döntötte meg, mely Irán vallási vezetőjét, Khomeini ajatollahot tette az ország szimbolikusan első emberévé. Irán azóta is a Közel-Kelet egyik legautoritáriusabb állama. Mi sem jellemző rá, minthogy Moszadeket 1967-es haláláig, azaz jó másfél évtizeden át maga is ugyanabban a házi őrizetben tartotta, melyet még legfőbb ellensége, az angol-amerikai koalíció rendelt el ellene.
A nyugati média Orbánt is gyakran emlegeti diktátorként (sőt a második Hitler megnevezés hellyel-közzel neki is kijár). Márki-Zay Péter nyomán, aki Orbánt az orosz-ukrán konfliktus személyes kirobbantójává is kinevezte már. Orbán a Die Welt Putin oder Europa – Was in Ungarn auf den Spiel steht, azaz Puyin vagy Európa – Ami Magyarországon kockán forog című, Philipp Fritz által jegyzett cikkében is „Ukrajna ellensége” gyanánt szerepel. „A kelet-európai táborban – írja Fritz – Orbán az egyetlen miniszterelnök, aki választási kampányában a Kijev-ellenes retorikára alapoz – s ezzel talán meg is nyerheti a választásokat.” A megnevezés természetesen Zelenszkijtől származik, hiszen Magyarország (főként külügyminisztere révén) Ukrajna nemzetiségi politikáját (egyébként a legnagyobb kisebbség, az orosz említése nélkül) több rendben is kifogásolta. Arról a cikkben egyetlen szó sem esik, hogy melyek Orbán Kijev-ellenes érvei, illetve érzelmei, ahogyan arról sem, hogy Magyarország az, mely népességarányosan a legtöbb ukrajnai menekültnek nyújt menedéket és korántsem csak a kárpátaljai magyaroknak. Fritz is úgy véli, hogy a legtöbb sajtóorgánum Orbán mögött áll. (Mintha Amerikában csekély kivétellel nem minden sajtóorgánum a demokraták mögött állott volna… Mellesleg épp Magyarországgal ellentétben!) Így aztán „joggal” hivatkozhat az OSCE nem kevésbé elfogult jelentésére, miszerint Magyarországon a választások szabadok, de nem méltányosak („frei, aber nicht fair).
De idézhetnék számlálhatatlan más forrást is. A német Phoenix Tévé Das System Orbán című, főműsoridőben sugárzott adásában Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház volt igazgatójának egyik legújabb rendezésére hivatkozva minket, romániai magyarokat is kijátszott a magyar hatalom ellen, hiszen állította miközben az Orbán-kormány a romániai magyar kisebbség jogainak érvényesítését követeli, ez a kisebbség saját kisebbségét, a melegekét (mely a nacionalizmusra alapozott nyelvi-kulturálissal szemben a szó tulajdonképpeni értelmében vett kisebbség) maga is lábbal tiporja.
A 3sat német-osztrák-svájci tévéadó szintén fő műsoridőben sugárzott csaknem kétórás adása sem maradt adós az obligát („europäer) hamisítások sorakoztatásával, igaz, ők a Gyurcsány-korszakról „sincsenek jobb véleménnyel”, mint az Orbán-korszakról, így aztán Kálomista Gábor Elk*rtuk című filmjéből is felvillantottak egy valóban beszédes jelenetet, s szót adtak Dr. Gerhard Papkenek, a (még NSZK-ban létesült) Német-Magyar Társaság elnökének is, aki az alaptalan vádakat sorra cáfolja vagy megkérdőjelezi. Szavai azonban elvesztek a szinte már képernyőre tapasztott – Orbán ellen tiltakozó – nyitott vagy részben fityiszre formázott tenyerek rengetegében. A „rengeteg” jelzőben nincs semmi túlzás. Jószerével a két órás adás minden jelenete: a pride-on részvevők vallomásaitól, a „gleichschaltolt” színi egyetemet elhagyott diákok panaszaitól, a sajtószabadság „korlátozását” felhánytorgató újságírókig (pl. a Telex többször is megszólaló főszerkesztőhelyetteséig) az Orbán-kormányt nyílt tenyerekkel elutasító képernyőszekvenciákba torkollik. A Fidesz részéről csupán a fifikásan filmezett és jól érzékelhetően hozzáértő snittekkel „formázott” szövegű kormányszóvivő jelenik meg a képernyőn. De az ő jelenléte (Papke elnök szavaitól eltérően, akinek szövegével a szerkesztők sem tehettek éppen azt, amit akartak), az összképen alig változtatott. A műsor címe Gegenwind von V. Orbán (azaz Orbán V. ellenszélben).
S az a nyilvánvaló célzata, hogy maga is részévé váljon ennek a V. Orbánt „rövidesen elsöprő” ellenszélnek…
A végeredmény: az állítólagos ellenszél végülis az ellenzéket söpörte el. Szánalmasan.