Veress Albert nyugalmazott elmegyógyász főorvos nem csupán működési területén – Csíkszeredában – ismert, neve ismerősen cseng mindazok számára, akik több, mint húsz éven át olvasták az Ifjúmunkásban az általa vezetett SOS és Borogatás című rovatokat. No meg betegei körében, orvosi körökben egyaránt. Nemrég jelent meg az örökmozgó orvos önéletrajzának második kötete.

A szerző – többek között – az alábbi szövegrészletet választotta újabb kötete mottójául: „Az az élet, amit nem gondolunk újra és újra át, amit nem értelmezünk, az nem igazi élet… Nem kellene nekünk is, immár felnőttként, időnként vagy akár némi rendszerességgel átgondolnunk azt, hogy hol járunk, merre tartunk az életünkkel?…” Az idézet Hankiss Elemértől való. Lám, miért kellene, kell elmondania valakinek – esetünkben a szerzőnek – az életét, miért kell újra- meg újraértelmeznie azt, miért kell átgondolni időnként, és miért kell célokat kitűzni.

A könyv, no meg az egyes fejezetek a szerző unokáival készített csoportos interjúval kezdődik, a kicsik meséltetik a nagyapát, szeretik hallani a róluk mondott történeteket, és azokat is, amelyek a nagyapjukról szólnak. Mint maga a szerző vallja Hanga unokájának, arra a kérdésre válaszolva, hogy „tényleg igazak… a történeteid”: „Valós események azok, néha az emlékezés ködével színezve, de igazak”. S megjelöli az okát is annak, hogy lejegyezte ezeket a történeteket: „Azért is írtam meg, hogy legalább ti elkerülhessétek azokat a buktatókat, csínyeket, amelyek miatt akkoriban megütöttem a bokámat”.

A szerző önéletrajza első kötetében az események időrendben, folyamatukban követik egymást, a születéstől a 65 éves korig az életút és a pályakép időíve rajzolódik ki benne sajátos Veress Berci-i stílusban – humorral és sok öniróniával – elmesélve, sztorikkal megspékelve. Aki ugyanerre számít, az csalatkozni fog, ugyanis a második kötetben összekeverednek az idősíkok, a szövegek adott témák köré csoportosulnak, s a középpontban nem annyira az életút történései állnak, hanem az, ahogyan a szerző megélte azokat. Érzéseket, gondolatokat rögzít, dilemmákat, olykor tépelődéseket oszt meg, megmutatva, hogy miként viszonyul Veress Albert, a férj, apa és nagyapa a családhoz, dr. Veress Albert az orvosláshoz és a tudományos munkához, és Veress Albert a civil, a vállalkozó, az értelmiségi a világ dolgaihoz a színházi élményektől az utazások során szerzett benyomásokon át a társadalmi-politikai történésekig.

A kötetben elsőként a szerző tíz éven át – a diktatúra utolsó évtizedéről van szó! – vezetett naplója olvasható. A feljegyzéseket 2015-ben találta meg, s ő maga csodálkozott el legjobban annak tartalmán: „hűha, ezt gondoltam és írtam én akkor? De hiszen mindezeknek máig ható értelmük van” – írja csodálkozva.

A következő fejezet a napjainkhoz közelebb eső történéseket villantja fel színes mozaikként. Számomra a legérdekesebb és legtanulságosabb része ennek a fejezetnek a néhai párizsi baráttal folytatott, több éven át tartó levelezés, amely a kulturált, érvekre épített vita mintapéldánya. Üdítően hat fura korunkban, amikor a vita ledorongolássá silányodott, s amelyben az ellenvéleménynek nincs helye. De a racionális érveknek sem.

Nemcsak másokkal száll vitába a szerző, hanem olykor önmagával is. Morfondírozik, tűnődik, töpreng. Agyal, töri a fejét. Ötletel, gondolkozik. Tépelődik, elmélkedik. Ugye, mennyi szavunk van egy olyan cselekvésre, amit mintha egyre kevesebben és kevesebbet űznek kinyilatkoztatásoktól terhes korunkban. Ezért kaptak külön fejezetet morfondírozásai.

Terjedelmes fejezetet képeznek a szerző szerteágazó, sokrétű munkásságát, szakmai sikereit bemutató sajtóanyagok és teret szentel a kirándulásain gyűjtött élményeinek, tanárainak, kollégáinak, családjának, nyugdíjasként is folytatott munkájának, és az égiekkel és a földiekkel való perlekedéseinek. S nem volna Veress Bercis a könyv, ha nem volna benne humor, annak széles spektruma a tréfától a mókán, heccen, ugratáson át az adomákig és az anekdotáig.

A könyv egyik mottójával kezdtem az ismertetést, hadd zárjam egy másikkal, egy Illés Endrétől vett idézettel: „Ki fejthetné meg, hogy miért vannak mégis pillanatok, melyek bennünk maradnak, a sejtjeink mélyén, nem fakulnak a színeik, nem változik az ízük, nem zsugorodnak, s nem is szépülnek – hitelesen maradnak meg.”