Nem sokat beszéltek róla, de azért érdemes nem felednünk: éppen 135 esztendeje, hogy a tavasz első napján, március 21-én született Kassák Lajos, a magyar irodalom megismételhetetlenül egyéni hangvételű költője, akit időről-időre csak olyannyira nehezen tudtak beskatulyázni a politikai befolyásoktól ritkán mentes, éppen uralkodó irodalmi kánonokba. Az avangárd költő, a konstruktívista  képzőművész, a szerkesztő és lapalapító egyik első folyóiratát, a Tett-et egy évvel megjelenése után, az első világháború kitörése miatt be is tiltották, mintegy igazolva a klasszikus mondást, miszerint inter arma silent musae, azaz fegyverek között hallgatnak, vagy még inkább hallgatniuk kell a múzsáknak. Utána azonban a művészetek és különösképpen az irodalom olyan erővel hozza felszínre mindazt, ami történt, hogy maradandóvá válik.

Napjaink nemzedékeinek az első világháború vérzivataros évei, tőlünk közelebbről vagy távolabbról, nem csupán a történelemkönyvekből, hanem mindenekelőtt a regényekből maradtak fenn. Kuncz Aladár Fekete kolostorát nyugodtan lehetne tekinteni a ma is mindegyre felbukkanó kollektív bűnösségképzés iskolapéldájának, mint ahogyan Szabó Dezső Elsodort falujában is ott gyökereznek az erdélyi menekülések, az otthon elhagyásának mindennapi, keserves kálváriái. Remarque klasszikusában, a Nyugaton a helyzet változatlan-ban az állóháborúk, a céltalan öldöklések mindennapjait olyan megrázó erővel írja le, hogy azóta is feledhetetlen, mint ahogyan Hemingway búcsúja is a fegyverektől. Vagy éppen a spanyol  polgárháborúnak azok a hónapjai, amelyekben oly gyakran szólal meg a harang mindazokért az önkéntesekért is, akik a humánum jegyében akartak segíteni egy jobb világ eljövetelében.

És a második világháború megannyi regénye az európai és a távolkeleti frontokon, az angol, az amerikai írók tollán a normandiai partraszállástól Drezda bombázásán át a Csendes-óceáni szigetekért folytatott kiméletlen harcokig. És tovább, egészen napjainkig, amikor Kuba, Vietnám, Afganisztán, Afrika különböző országai, vagy az izraeli-palesztin háborúk váltak olyan regénytémákká, amelyek későbbi feldolgozások nyomán alakultak át nem ritkán Oscar-díjas filmekké, olyan alkotásokká, amelyek mindörökre megmaradnak az emberiség szellemi-művelődési-művészeti életének tárházában. Mint ahogyan a klasszikusok klasszikusának, Tolsztoj Háború és Békéjének is ott van a helye, nem beszélve a sok-sok olyan orosz íróról és rendezőről, akik a második világháború borzalmaira emlékeztettek a maguk realista szemléletében, vagy emberközeli, lélektani rezdüléseiben.

Igen, háborúk után mindig megszólaltak a múzsák és milyen jó lenne, ha minél hamarabb már itt tartanánk. Ha már a múlté és az irodalmi feldolgozásoké lenne mindaz, ami jelenleg még a híradók, a borzalmas és könyörtelen fegyvercsapások valóságának a mondatai, képkockái.  Amelyek a leírhatatlan szenvedéseken túl mindinkább romba döntik azt a hitünket is, hogy az emberiség képes rendezni saját ügyeit törvényekkel, tárgyalásokkal, egyezményekkel, szerződésekkel, gazdasági kapcsolatokkal, határtalanul szabad utazásokkal. És mindezt kétezer esztendő teltén, amikor egyértelmű, hogy közös otthonunknak, a Földnek közös gondjai vannak és ezzel kellenne foglalkoznunk.

“Az idők gyaláztak meg minket s a terek elfordultak lépteink elől. De azt mondom: emeljük fel karjainkat az életért. A magunk és árva testvéreink életéért. Ideje lenne, hogy magunknak szolgáljunk ezekben a keserű napokban, amikor álomtalanul alszunk ágyainkon.” – írta még 1935-ben Kassák és mint minden igaz költőé, szavai ott visszhangozhatnak bennünk.