A jegyzetíró, ezekben a napokban, valamiképpen úgy van a témákkal, mint a Covid szorításának a legkeményebb hónapjaiban. Akkor is úgy érezte, hogy mindenekelőtt a világjárványról kellenne írnia és most is, ugyanúgy, a szomszédban dúló háborúnak, a milliókat otthonukból elkergető bombatámadásoknak és fegyverropogásnak kellenne leginkább megragadnia a tollát. És már-már lelkiismeretfurdalása lehet amiatt, hogyha másról ír, másról beszél. Dehát az élet mifelénk, szerencsére, megy tovább a maga útján a hírek és álhírek, az infláció, a drágulások és bármiféle, a hétköznapokat érintő híresztelések közepette.
Az újságok továbbra is megjelennek és a postaládámba megint bedobtak egy olyan folyóiratot, amelyről már régóta készülök írni és mindig, újra meg újra meglepődöm, hogy még létezik, még van, még nem adta fel, olyan körülmények között, amikor jóval nagyobb nevű társai már lassan-lassan a feledésbe merültek akár a gazdasági kényszer szorításában, akár a politikai hullámverésben, netán a világháló vagy a határokon átnyúló digitális média olvasói-hallgatói-nézői konkurrenciája szorította ki őket.
Nos, az Átalvető című folyóiratról van szó, amely a magyarországi Erdélyi Körök Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének a negyedévente megjelenő lapja. Az erdélyi köröket és a megnevezésükben eltérő, de célkitűzéseikben hasonló más civil szervezeteket még a múlt század kilencvenes éveiben a Magyarországra menekült vagy áttelepedett erdélyi magyarok hozták létre. Úgy érezték, hogy egymással jobban kellenne tartaniuk a kapcsolatot, ugyanakkor az anyaországban is jobban kellenne tudatosítani, hogy mit is jelent az erdélyi magyarok nemzeti-szellemi-kulturális öröksége.
Mindezt azokban az években, amikor román orvosnak mondták az egy-egy faluban letelepedő, mondjuk Szabó Sándor nevű orvost és ugyanilyen mérnöknek az Asztalos László nevű mérnököt. A nevek természetesen nem vonatkoznak semmiféle konkrét személyre, csupán arra emlékeztetek, hogy ezt a jelzőt a magyarországi társadalom kisebb-nagyobb közösségeinek még manapság sem sikerült teljes mértékben felednie, noha azóta sok víz lefolyt nemcsak a Dunán, a Tiszán, a Maroson, a Kőrösökön, hanem a nemzetpolitika kanyargós, majd egyre szélesedő medrében is.
A szövetségbe tömörült erdélyi körök eleinte valamiféle közös értesítőben gondolkodtak, majd a Tolna megyei egyesület adta kölcsön saját lapjának a nevét, és ezzel a fejléccel jelentek meg ezután. Aki a magyarországi és a romániai sajtópiacot ismeri, annak egyértelmű, hogy milyen, immár három évtizede kitartó hősiesség szerkeszteni egy olyan ötven-hatvan oldalas, színes fedőlapú, de belsejében fekete-fehér folyóiratot, amely ragaszkodik indulásának alapelveihez. Kéziratokat kell beszerezni, megszerkeszteni, betördelni, korrektúrázni, a megjelenéshez szükséges pénzügyi hátteret előteremteni, . majd terjeszteni, postázni is a lapot. Mindezt teljesen ingyen, bármiféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Magyarországon vagy itthon élő szerkesztők közül vannak, akik már sok-sok évet lehúztak, mások távoztak az élők sorából, a szerkesztőbizottság többször is változott, de ami a legfontosabb: az idén márciusban immár megjelent a 121. szám is.
És az Átalvető tartalmában mindig akad valami, amiről itt lehet olvasni először, ami felidéz, ami emlékeztet és ami összeségében arra a szakmai tisztességre figyelmeztet, amely már csak bizonyos sajtószigeteken maradt meg a témaválasztással, a szerkezettel, a fogalmazással, a nyelvhelyességgel kapcsolatban.
Vagyunk akik voltunk, leszünk akik vagyunk. Mikes Kelemennek ezt a mondatát őrzi fejlécében a folyóirat és gyakran érzem úgy: ez is valamiféle levél nem a kedves nénémnek, hanem nemzedékeknek címezve. Hogy ilyen volt a sajtó múltja, mielőtt ilyen lett a jelene.