Minden évben március 15. előtt újraolvasom Petőfiék 1848-as kiáltványát. Felidézem, hogy mit kívánt 174 éve a magyar nemzet, s abból mára mi valósult meg, illetve mit veszítettünk el, noha már úgy éreztük: megszereztük. Nos, meg kell állnunk már az első pontnál: Legyen béke, szabadság és egyetértés.
Béke még csak van az egyre csendesebb, belenyugvóbb Európában, ha elfogadjuk azt, hogy Európa az Atlanti óceántól a Prutig, nem pedig az Urálig, Skandináviától a Dunáig, nem pedig a Dardanellákig tart. Nem tehetünk azonban úgy, mint akik nem látják, hogy vörös sarlóként gyújtanak lángba mindent az öreg kontinens peremén a nagybirodalmi lázálmok.
Szabadság? Miközben folyton fenn akarjuk tartani a jogot, hogy mi írhassuk életünk forgatókönyvét, sorsunk másoktól függ, olyan erőknek és körülményeknek van alávetve, amelyekre nincs befolyásunk. S csak nyugtathatjuk magunkat, hogy a szabadság mértéke nem az élet értékének fokmérője. Eközben a zsarnokság hívei vagy naiv áldozatai arról győzködnek, hogy biztonság nélkül a szabadság mit sem ér, anélkül az emberi jogok luxuscikknek számítanának. A biztonság pedig üres és önpusztító cél a szabad államok számára.
A modern magyar nemzet egyesíti a politikai és a kulturális nemzetet, létrejöttében alapkőnek tekinthető az 1848-as szabadságharc harmadik kívánalma, a nemzeti egyetértés létrejötte még várat magára. Noha a nyolcvankilences rendszerváltás idején úgy tűnt, Erdélyben a magyar egyetértés megvalósulhat. A diktatúra, a szabadságnak a hiánya egyakaratúvá tette a Ceaușescu és háttértámogatói által halálra ítélt erdélyi magyarságot. Magyarországon már akkor, a kilencvenes év elején mélyültek a törésvonalak, s ma már áthidalhatatlan szakadék tátong a politikai kizárólagosságtól vezérelt csoportok között. Az árokásás gyakorlatát az erdélyi magyarok is eltanulták Budapesttől.
Szomorúan kell igazat adnunk azoknak, akik azt tartják, hogy mindaddig készek vagyunk áldozatokra, együttműködésre, összefogásra, amíg megszületik a szabadság, ám a következő pillanatban ismét viták, széthúzás következik, nem tudjuk teremtő erőként hasznunkra fordítani a szabadságot.
A március 15-i taps nem a soros miniszterelnöknek, vagy kihívójának kell hogy szóljon, hanem mindenhol és mindenkor a márciusi ifjaknak, akik noha lobbanékonyak, lánglelkűek voltak, heves indulataik közepette is olyannyira józanok maradtak, hogy mindjárt az első pontban leszögezték: azt kívánja a magyar nemzet, hogy legyen egyetértés a közös célokban. Egyetértés abban, hogy a szólás- és véleményszabadság a politikai párbeszéd elengedhetetlen feltétele, miként az is, hogy a más véleményen levő nem ellenség, nem nemzetidegen, hanem alternatívát felkínáló, szabadon gondolkodó társunk. Egyetértés abban, hogy a közösségi érdek kerülhet veszélybe, ha ki-ki a gyűlölet útját járja, önös hasznát követve.
Nincs meg ez az egyetértés ma, amikor viszonylagos a béke és viszonylagos a szabadság. Március idusa és a márciusi ifjak példája viszont arra késztet, próbáljuk meg mi magunk megteremteni, foglalkozzunk a még viszonylagosan szabad sajtóban leginkább azzal, ami összeköt és ignoráljuk azt, ami szétzülleszt.