Az olimpia hátterében

A vírusjárvány elvitte a közönséget, a most már ici-picit enyhülő ukrán-orosz illetve  NATO-orosz konfliktus pedig az érdeklődést. Valahogyan így néz ki az éppen zajló pekingi téli olimpia, pedig éppenséggel lenne amit figyelni. A napokban ugyanis téli sportok edzőivel beszélgettem, abból az alkalomból, hogy Csíkszeredában újra megnyilt a hosszú távú, természetes jéggel rendelkező gyorskorcsolya pálya, amelyre másfél évtizednyi szünet után tette be újra lábát versenyző. A gyorskorcsolyapálya éppen akkor került tetszhalott állapotba, amikor megöntötték a betonteknőt, lefektették a fagyasztáshoz szükséges csőveket és műjegessé szerették volna varázsolni. Csakhogy időközben elhunyt a Sportklub elnöke, Antal István, aki mindezt szívügyének tekintette és követője nem akadt. Már pedig a téli sportok olyan hihetetlen ütemben vágtatnak előre, hogy aki lemarad – az kimarad. Amikor kezdtem oktatni a növendékeimet, nemhogy négyes, hanem még hármas ugrásokról sem hallottunk – mondta a neves műkorcsolya edzőnő, gyorskorcsolyázó társa pedig hozzátette mindazt, amit a rövid távú korcsolyákról nem nagyon tudunk, mert senki nem beszél róluk: milyen módszerekkel élesítik ezeket az eszközöket, hogy a korcsolyaélek egyik fele magasabb legyen, mint a másik, figyelembe véve a centrifugális és centripetális erőket. És hogy milyenek, hogyan görbültek meg a silécek, hogy egyre nagyobb sebeséggel lehessen száguldozni velük, azt nagy vonalakban látjuk a versenyeken, de azt már kevésbé, hogy milyen erőteljes mérnöki és műszaki munka van azokban a kötésekben, amelyek nemcsakhogy eséskor leoldódnak, hanem kanyarodásnál meg is emelkednek. Azokról a vegyi anyagokról – közönséges nevükön vaxokról – nem is beszélve, amelyeknek újabb meg újabb nemzedékei születtek meg csupán azért, hogy akár századmásodpercnyi előnyt biztosítsanak a sportolónak. Igen, azok a századmásodpercek, amelyeket jónéhány évtizeddel ezelőtt egyáltalán nem lehetett mérni. Mint ahogyan azt sem, hogy éppenséggel milyen a hó vagy a jég keménysége, manapság pedig a curlingeseknek, azoknak a köveket tologató és sepregető sportolóknak még külön jeget is fagyasztanak, mert nem mindegy, hogy mekkorák rajtuk a szemcsék és a domborulatok, ugyanis tőlük függ a súrlódás okozta olvadás, illetve a kövek velük összefüggő irányváltása. És akkor még nem is beszéltem a ruhákról, a védőeszközökről, a milliméternyire pontosan kimért pályákról és így tovább. Csak úgy elgondoltam magamban, hogy bizony jó lenne, ha a riporterek vagy meghívott szakértők adott mértékben erről is beszámolnának, egy picit előtérbe hozva azt a hátteret, amely legalább olyan érdekes és izgalmas mint néhány sportoló vagy csapat párviadala. Talán ezért is tetszettek és tetszenek nekem azok a rövid videók, amelyeket az egyetlen Pekingben levő erdélyi magyar újságíró, Szép Zoltán, a marosvásárhelyi rádió munkatársa készít. Ő ugyanis mobiltelefonnal filmezett és  laptopon megvágott anyagaiban legalább villanásokban arról is beszámol, hogy milyen a kínai főváros, hogyan néznek ki az utcák, az autóbuszok, a kerékpárosok és a gyalogosok, hogyan száguld óránként 350 kilométeres sebességgel a vonat, mi is történik a covid-vizsgálatok alatt és hogyan készítik el robotok a sportolók ebédjét. Egyáltalán milyen az élet azokban  a téli buborékokban, vagy inkább hókristályokban, amelyekből a kimondott versenyeken kívül csak a rövidebb-hosszabb zászlólengetések jutnak el hozzánk. Vagyis ő arról is beszél, amit nem ismételget mindenki más. És így válhat még inkább élménnyé az olimpia.