Hogy manapság – Adyval szólva – szerfelett furcsa dolgok történülnek, azaz hogy a világ kezd a szó szoros értelmében a feje tetejére állni, mind gyakrabban tapasztalhatjuk. A balliberális kurzus képviselői közismerten a demokrácia, az emberi méltóságot tiszteletben tartó erőszakmentesség, az ellenvélemények és általában a szólásszabadság tiszteletben tartásának, a kirekesztés és a gyűlölet elutasításának feltétlen hívei közé számítják magukat. Ezekhez az értékekhez való ragaszkodásom miatt tekintettem magam én is liberálisnak.
Jó ideje azonban folyton kínos csalódásokban van részben. Kezdem azt hinni, hogy ha én liberális vagyok, akkor az önmagukat is annak tartó, s a klasszikus liberalizmus alapértékeinek jelentős részét gyűlölettel és intoleránsan elutasító „elvbarátaim” aligha lehetnek azok. Legalábbis Nyugaton.
A németországi, populistának bélyegzett Alternatíva Németországért nevű pártalakulat, mely nemzeti ideológiájában alig különbözik Szlovákia, Románia, Csehország, és főként Ukrajna kormánypártjaitól, azaz melyet magam is nem-szeretem-nacionalistának érzékelek, Országos Gyűlését is (nyilvánvalóan nem minden célzat nélkül) a tavalyelőtti Szilveszteréjszaka migráns-agresszióinak városában, Kölnben tartotta.
Mint már említettem, a pártot magam is nacionalistának tartom. Ha egyébért nem, hát azért, mert ez az a német politikai alakulat, amely programjaiban – német vonatkozásban a múlt század negyvenes évei óta először – a „nyelvkérdést” ismét az Európában egykor már nyíltan hangoztatott hagyományos agresszivitással tematizálta.
A párt egyik programmfüzete öt pontban foglalta össze a „nyelvpolitikai” célkitűzéseket. Először is a mellett száll síkra, hogy a német nyelvet a Bundestag az Alaptörvény módosításával nyilvánítsa „államnyelvvé”. Talán meg sem kell jegyeznem, hogy az európai államok többségi nyelvei, bár önmagukat „hivatalos nyelvek” gyanánt aposztrofálják, valójában mind-mind „államnyelvek”. (A német is.) Az állampolgárság elnyerésének alapfeltétele ugyanis mindenütt a többségi nyelv kvázi anyanyelvi szintű elsajátítása. A hárommillió – zömében nemzedékek óta Németországban élő – török állampolgár által beszélt török nyelv Németországban ugyanúgy nem „hivatalos” nyelv, mint Romániában a több mint egy millió állampolgár által beszélt magyar. Ez a követelés tehát valóban kifejezetten nacionalista, hiszen csakis a kisebbségi nyelvek kiiktatására irányulhat.
A jeles német nyelvész, Henning Lobin is úgy véli, hogy ez és a párt egyéb követelései a német nacionalizmus újratermelődésének előfeltételeit teremthetik meg. Sőt, a nyelvi kizárólagosság igénye szerinte a nyelv természetének súlyos félreértelemzéséből fakad. A nyelv kommunikációs eszköz és nem uralmi technika.
Azt persze el kell ismernem, hogy bár a célkitűzésekkel jobbára nem értek egyet, a párt céljait demokratikus eszközökkel próbálja elfogadtatni. S törekvéseiket, bár híveiknek száma a migránsválság hatása alatt folyamatosan növekszik, ez idő szerint a német választók túlnyomó többsége is elutasítja. Az utóbbi választásokon a mindössze 11 százalékuk szavazott rá…
A kölni rendőrség szóvivője szerint még az összejövetel kezdete előtt súlyos atrocitások történtek. (Csak zárójelben jegyzem meg: a kölni rendőrség nem tekinthető túlzottan szószátyárnak, még emlékezhetünk rá, hogy a migránsok Szilveszter-éjszakai nőellenes molesztálásairól sőt erőszaktételeiről három teljes napig ráérősen hallgatott.) Az összejövetelnek helyt adó Maritim szállóhoz vezető mellékutcában egy tiltakozó bunkósbottal támadt az egyik, konferenciára igyekvő Alternatíva-képviselőre, s mikor egy rendőr a megtámadott segítségére sietett, a rendőrt ütötte le, olyan súlyos sérüléseket okozva, hogy a rend őre azóta is „munkaképtelen”. S nincs egyedül, később két másik rendőr is megsebesült. A „tüntetők” a szálloda irányába haladó járókelőket válogatás nélkül nácidisznóknak, rasszistáknak, szexistáknak és hasonlóknak titulálták és kifütyülték…
S a kölni „civil tiltakozás” korántsem kivételes eset. Minden nagyobb méretű tüntetésen, melyek voltaképpen az oltásellenesek mozgalma révén szaporodtak el, meglepő módon nem a szélsőjobboldalinak, sőt fasisztának bélyegzett tüntetők folyamodnak erőszakhoz, hanem az úgynevezett balliberálisok, illetve az antifasiszta megnevezést bitorló antifák.
Olyan hangok is vannak, hogy a rendfenntartó szervek maguk alkalmaznak náci jelszavakat is hangoztató fizetett zavarkeltőket, hogy aztán az ellentáborban is legyen kire a törvény erejével „lecsapniuk.”
Elvégre „rendnek ” kell lennie…
Valódi fasiszták a mai Európában ugyanúgy nincsenek, mint valódi kommunisták. De alig hinném, hogy – a jóval dörzsöltebb – balliberális diktatúra kevésbé lenne végzetes a szó valódi értelmében vett szabadságra, az emberi jogokra, a tisztességre, azaz végső fokon a demokráciára nézve, mint a manapság jóval vérszegényebb jobb- vagy baloldali.
Ennek az igazságnak a mi kisebbségi létünk, mondhatnám, élő bizonyítéka. A mi emberi és közösségi jogainkat a váltakozó jobb- és baloldali hatalmak minden szignifikáns különbség nélkül lábbal tiporhatják. Anélkül, hogy Nyugaton bárkit is fölháborítanának…
Ideje lenne a világot végre tényleg a talpára állítani.