Húsz éve nyitotta meg kapuit a Sapientia, az Erdélyi Magyar Tudomány Egyetem, a hét végén több rendezvénnyel is köszöntik Csíkszeredában az évfordulót.
Dióhéjban emlékeztetem a rádióhallgatókat, hogyan is indult, hogyan is működik a Sapientia.
A magánjellegű felsőoktatási intézményt voltaképpen a kolozsvári állami Babeş-Bolyai Egyetem önálló magyar tagozata helyreállításának a kudarca hozta létre, és merő igérgetésnek bizonyult az is, hogy indítanak majd Romániában egy állami fenntartású, multikulturális, Petőfi-Schiller nevet viselő egyetemet.
A rendszerváltás után Romániában az óvodáktól az egyetemekig meglehetősen gyorsan bővült az iskolahálózat, több, különböző szintű magán- és egyházi intézmény jött létre, ugyanakkor arra is számos példa volt már Európában és a világon, hogy egyes országok vagy befektetői csoportok más országok területén működtetnek egyetemeket.
A budapesti kormány az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetőiből álló alapítványra bízta a Sapientia létrehozására szánt, a magyarországi költségvetésből származó pénzeket, a munka voltaképpen két irányban indult el. Egyrészt az oktatási infrastruktúrát kellett megteremteni, másrészt az intézmény szellemi-ügyviteli hátterét kellett felépíteni.
Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda voltak azok a kijelölt színhelyek, ahol épületeket vásároltak vagy újakat építettek, ahol a társadalmi elvárások függvényében megállapították a létesítendő karokat, és igyekeztek olyan tanárokat a vonzáskörzetükben tartani, akik elő tudtak készíteni az elkövetkező évek egyre nehezebb és egyre bonyolultabb romániai akkreditációs folyamatait.
Nem lehet azt mondani, hogy minden ellentmondás mentesen zajlott és elég, hogyha most csupán az erdélyi magyar nézetkülönbségekre utalok, hiszen jó ideig az egyre több magyar hallgatót is tanító Babeş-Bolyai Egyetem tanárai közül jónéhányan féltették a saját diák-utánpótlásukat, sőt a nagyváradi székhelyű, Partiumi Keresztény Egyetemnek sem jött jól a konkurrencia. A Sapientián belül is megindult a küzdelem a tanári és a különböző színtű intézmény-vezetési állásszerzésekért, ez adott mértékben meghatározta az új karok létesítésének az irányvonalait is. Többen emlegették azt is, hogy a Sapientia a hazai román és magyar karokra be nem került érettségizettek közül válogat, és ezzel eleve minőségi engedményeket tesz. Törések következtek be a magyarországi támogatásokban is, majd különböző vizsgálatok nyomán a Partiumi Keresztény Egyetemet is pénzügyi szempontokból a Sapientia Alapítvány ernyője alá helyezték.
Mindez annak a felnővésnek a velejárója volt, amelynek eredményeként az egyetem ma már a romániai felsőoktatás egyik biztos szereplőjévé vált, és azért küzd, hogy a felsőfokú oktatási világversenyben is említésre méltó pozíciókat foglaljon el.
A hétvégi rendezvényeken minden bizonnyal elmondják majd azt is, hogy az évek során hányan végeztek a Sapientián. Nehezebb viszont megállapítani, hányan folytatták a gyakorlatban is a tanult szakmájukat, hányan módosítottak pályát, hányan maradtak az országban és miként gazdagították azokat az erdélyi magyar értelmiségi csoportokat, amelyeknek gyarapítását az egyetem már induláskor a zászlajára tűzte. Mint ahogyan még annak a felmérése is várat magára, hogy az egyetemi polgárság hogyan tette mozgalmasabbá a székelyföldi kisvárosok szellemi-művelődési vagy éppen társadalmi-politikai közéletét, valamint a térségi intézmények hogyan zárkoztak fel támogatási és együttműködési szándékkal az egyetem köré.
Mindezekkel együtt azonban egy valami bizonyos: a Sapientia ma már nem csupán fogalom, hanem létező valóság és jövője a minőségen, a versenyképességen, a társadalmi igényekre válaszoló rugalmasságon múlik.