Immár a derekán járunk ennek a furcsa, nézők nélküli, 2021-ben is a 2020-as évszámot viselő nyári olimpiának, amely azonban nem csupán a vírusjárvány miatt írja be magát a sporttörténelembe, hanem többek között azért is – erről pedig nem sokat beszélünk – hogy megváltozott a játékok jelmondata.

Miután az ókori játékok tizenkilencedik századvégi újraindításánál a Citius, Altius, Fortius latin szókapcsolat lett a jelmondat, ez most átalakult. A Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben hármas kibővült egy negyedik kifejezéssel, ez pedig nem más, mint az Együtt. Akik az ugyancsak látványos megnyitó ünnepséget végigkövették, észrevehették, hogy a képernyőkön az angol Faster, Higher, Stronger szavak mellett gyakran felvillant a Together, és a szónokok többször is utaltak erre beszédeikben. Igen, a világnak együtt kell legyőznie a járványt, együtt kell haladnia, és mindent meg kell tennie, hogy ezek a fiatalok, akik olyannyira színpompás öltözékekben vonultak fel, soha ne ellenségek legyenek, hanem csupán ellenfelek maradjanak a sportpályákon.

Kevesen tudják azt is, hogy az olimpia másik jelképét, a kék-fekete-piros-sárga és zöld színű, egymásba fonódó öt karikát az öt földrész ábrázolásán kívül az évek során megpróbálták más fogalmakkal is felruházni. Szenvedély, hit, győzelem, erkölcs, sportszerűség – állítólag ezt is jelenthetné az öt karika, de ez a magyarázat kevésbé terjedt el. Egyértelműen ott van viszont az olimpiai küzdelmekben, akárcsak az a klasszikus és a nagy nemzeti  éremversengésben már ugyancsak naívnak tűnő mondat, miszerint itt nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Pierre de Coubertin báró egyébként nem éppen így fogalmazott az 1906-os londoni olimpián és hadd idézzem: „Az olimpia fontossága kevésbé abban rejlik, hogy győzzünk, mintsem abban, hogy a részesei legyünk. A fontos az életben nem a győzelem, hanem a küzdelem. A lényeg nem az, hogy legyőztek minket, hanem az, hogy küzdöttünk.” Eddig az idézet és noha ezeket a mélyen humanista gondolatokat azóta többször is megcáfolta a történelem, mégis érdemes mindig felidézni, amikor egy-egy sportvereség miatt elkeseredünk, vagy bizonyos sportolókról, akik már nincsenek a csúcson, lefitymálóan beszélünk.

Az igazság az, hogy Tokióban, egyelőre, nem minden romániai és nem minden  magyarországi sportoló szerepelt a várakozásoknak megfelelően, ezért mindkét országban és mindkét nyelven a televíziós kommentárokban az egyik leggyakoribb szó a „sajnos” vagy a „din păcate”. Hogyha külföldi vendégünk van, aki nem ismeri a nyelvet, akár meg is kérdezhetné: vajon ők is csapattagok, hogy olyan gyakran emlegetik?

Nos, a „sajnos” nem a győzelem hiánya.  A „sajnos” az, hogy nincsenek nézők.

A „sajnos” az, hogy nem láthatjuk az olimpai falut, ahol ezek a fiatalok, mégiscsak együtt vannak.

A „sajnos” az, hogy néhány felvételen kívül nem láthatjuk Japánt és elárulom, hogy jómagam az országúti kerékpárversenyeket azért követtem olyan nagy figyelemmel, mert akkor egy kissé be lehetett tekinteni az országba. És amolyan itthonias érzéssel vehettem észre, hogy a hegyek tetején, az utakon, egy-egy kanyarban, itt is töredezett az aszfalt és ez már csodának hatott a mindig-mindenben tökéletesen működő szigeteken.

A világnak ebből az eddigi, legfurcsább olimpiájából van még kilenc napunk. De hadd feledjük jövő hét végéig a „sajnost”, és örüljünk annak, hogy az emberiség nem adta meg magát és együtt bizonyítja: bármiféle körülmények között az olimpiáknak nemcsak múltja, hanem jövője is van.